A Sokoku Hjakumonogatariból

A Sokoku Hjakumonogatari (Száz történt különböző országokból) japán vonatkozású elbeszéléseit Matthew Meyer Japánban élő, amerikai származású néprajzkutató angol nyelvű fordításából ismertem meg, és az ő engedélyével fordítottam le magyarra, illetve teszem közzé itt összegyűjtve. Az eredeti szövegek és grafikák megtalálhatók itt.

A grafikákat Matthew Meyer készítette és az ő tulajdonában állnak! Ha szívesen olvasnál angol nyelven is japán jókaiokról, vagy viselnéd őket a pólódon, akkor szeretettel ajánlom Matt shopját, Patreon oldalát és ingyenesen elérhető tartalmait a honlapján, a blogján, az Instagram és a Facebook oldalán.

A hjakumonogatarikról azt kell tudni, hogy eredetileg bátorságpróbaként játszották egymás között a szamurájok. Sötétedéskor leültek egy körben és meggyújtottak maguk előtt száz darab gyertyát. A feladat az volt, hogy sorban egyre ijesztőbb rémtörténeteket meséltek, majd minden történet végén elfújtak egy lángot. A korabeli hit szerint az ijesztő történetekkel megidézték a holt lelkeket, akik egyre többen és többen lettek körülöttük, míg sorra kialudtak a fények. Az utolsó, legrémesebb történet végére már minden gyertyát eloltottak, és ilyenkor valami szörnyűség volt várható… vagy az, hogy ki bontja meg félelmében elsőként a kört és menekül fedezékbe.

Ezt a játékot aztán hamar átvették az egyszerű emberek is, olyanná vált, mint nálunk a tábortűz körüli ijesztgetés. Népszerűségének köszönhetően jelent meg 1677-ben az első rémtörténet gyűjtemény, a Sokoku Hjakumonogatari, amely állítja, hogy minden benne szereplő eset valóságos és megtörtént.

 

1. történet: Hogyan ölte meg egy henge a Szuruga provinciában élő Itagaki Szaburót(A henge manapság alakváltót jelent, de a XX. század előtt ezt a szót használták nagyjából minden jókaira, így ebben a történetben ne számítsatok most alakváltókra!)

Szuruga provinciában élt egyszer egy Josimoto nevű ember. Egy este unalmában összehívta a családját és a szolgáit, ettek-ittak, vidámkodtak, majd megkérdezte a társaság tagjait, hogy ki mer közülük felmenni az Aszama-hegyre aznap éjjel.

Általában sokan kérkedtek a bátorságukkal, de erre a kihívásra most senki sem akart vállalkozni, mert azt beszélték, hogy a hegyen ártó szellemek élnek. Végül egyvalaki mégiscsak előlépett, a Kai provinciából származó Itagaki no Szaburó, akinek családja messze földön híres volt a nyilazásban való jártasságáról. Josimotó egy érmét adott a harcosnak, hogy vigye magával az útra, és helyezze el a hegy tetején található szentély előtt. A férfi azonnal el is indult. Szeptember közepe volt, a telihold bevilágította az egész erdőt, mely a hegyet borította. Vad szél süvített, és a levelek ijesztően zizegtek egész úton, de Itagaki rendíthetetlenül haladt előre, míg nem teljesítette küldetését.

Már visszafelé tartott, mikor összetalálkozott egy fehér útiköpenybe burkolózott nővel, aki szinte a semmiből bukkant elő. Itagaki azonnal gondolta, hogy ez valamiféle hegyi szellem, aki most próbára teszi a bátorságát, ezért odarohant a nőhöz és letépte az arcába húzott textilt a fejéről. Onnan aztán egyetlen szem és megszámlálhatatlanul sok kis szarv meredt rá vissza a lény haja közül. Alatta fehér arcfestéket viselt és a fogai feketék voltak, szavak sem tudják leírni, mennyire ijesztően nézett ki – Itagaki mégsem félt.

– Mi vagy te? – kiáltotta, és megmarkolta a derekára tűzött kardot. De az alak válasz helyett egyszerűen eltűnt.

Itagaki ezek után zavartalanul tért vissza Josimoto házához. Jelentette, hogy meglátogatta a szentélyt, majd mikor megkérdezték tőle, látott-e bármi szokatlant az úton, azt felelte, nem.

Abban a pillanatban az addig világos éjszaka sötétbe borult, az ég dörögni és villámlani kezdett, és egy hang szólt le a viharfelhők közül:

– Mondd meg nekik, Itagaki! Mondd meg!

A halálra vált férfiak könyögörni kezdtek Itagakinak, hogy azonnal mondja el szóról szóra, mi történt, ő pedig, féltve a maga és a többiek életét, mindent pontosan fel is idézett. De hiába, a szél, az eső, a villámlás nem állt el, egyre szörnyűbb lett.

– Ha nem teszünk valamit, Itagaki ezt nem éli túl! Gyorsan, rejtsük el! – kiabálták a társai. Bezárták hát egy nagy faládába, aztán fegyvert fogtak és őrt álltak körülötte.

Rettenetesen hosszúnak tűnt az az éjszaka, de végül csak világosodni kezdett, és feljött a nap. A férfiak megnyugodva elhatározták, hogy már biztonságos Itagaki számára az előbújás, ám amikor felnyitották a ládát, az üres volt! Mindenki kiabálni és értetlenkedni kezdett, amikor meghallottak egy hangot, ami aztán egyre-egyre sokszorozódott, végül vagy háromezer visszhangzó nevetésként tört elő az égből. A férfiak mind kifutottak a szabadba, majd Itagaki levágott feje aláhullt közéjük a magasból, és begurult a ház lábazata alá. Soha többé nem látták és nem találták meg később sem, sem a fejét, sem a testét.

 

2. történet: A zató, aki utazása során egy szörnnyel találkozott

(A zatók a Tódózában, a nem látó emberek egy céh szerű egyesületében a legalacsonyabb rangú személyek a hierarchiában. Az egyesülés a XIV. században alakult, a sógunok támogatását élvezte, és egészen az 1800-as évek végéig fennmaradt. Célja az volt, hogy a vak emberek is a társadalom hasznos tagjai lehessenek, és ne kéregetésből kelljen élniük. A számukra biztosított munkák, mint például a masszázs, az akupunktúra, bizonyos hangszerek használata a látók számára tiltott volt, hogy ne váljanak a Tódóza konkurenciájává. A zatók rendkívül sokat utaztak, városról városra járva kínálták tehetségüket, így sokszor főszereplői a jókai-történeteknek.)

Egy zató épp a tanítványával utazott keresztül a vidéken, amikor rájuk esteledett egy hegyi faluban. Mivel sehol sem találtak szállást, tábort vertek az útmenti szentély mellett. Nemsokkal éjfél után a zató egy női hangot hallott:

– Honnan jöttetek? Nem túl szép az otthonom, de talán mégis jobb lenne ott megszállnotok, mint itt, az út szélén.

A zató így felelt:

– Nagylelkű vagy és nem felejtem el a kedvességed. De megszoktuk az utazást, nem probléma nekünk itt aludni a szabadban. Meg már olyan késő is van, egyszerűbb nem felcihelődni.

Azonban a tanítvány is nógatni kezdte mesterét:

– De hát ez egy olyan kedves ajánlat! Csak jobb lenne a tűz mellett pihenni valahol, ahol esetleg még meleg víz is van! Menjünk!

– Természetesen – felelte a nő –, van minden!

– Akkor is maradunk inkább – zárta le a vitát a zató.

– Ha így döntöttetek – folytatta a nő –, legalább egy kis időre szemmel tartanátok a gyermekemet?

A zató most már teljesen megmakacsolta magát:

– De hát én vak vagyok! És az éjszaka közepe van! Senki gyerekére nem vigyázhatok!

– Hát, ez nem valami barátságos viselkedés – jegyezte meg a nő. – De akkor is muszáj egy kis időre a felügyeletetekre bíznom a gyermekem! – Azzal kezükbe nyomta a batyuba csomagolt csecsemőjét.

A tanítvány is újra rákezdett:

– Egy kis időre csak vigyázhatnánk rá!

A zató most már igazán megmérgesedett:

– Soha! – felelte.

– Márpedig én nem bánom – mondta a tanítvány, és magához húzta a kisbabát, karjába vette, a nő pedig távozott.

Nem sokkal később a baba hirtelen növésnek indult. Mire a tanítvány kinyögött annyit, hogy „mi a fene folyik itt?”, már olyan nagy volt, mint egy tizenöt éves… és harapdálni kezdte a férfit. Mire a szerencsétlen annyit mondott, „te jó ég, mi történik?”, már fel is falta.

Ekkor újra felcsendült a nő hangja:

– Most engedd, hogy a zatómester vegyen az ölébe! – buzdította a gyerekét.

A zató majd belehalt a rémületbe! Tapogatózni kezdett maga körül, és szerencséjére megérezte a keze alatt a ládát, amiben a családi kardját tartotta. Gyorsan felpattintotta a láda tetejét, kihúzta a kardot a hüvelyéből, és megragadta a markolatát, felkészülve, hogy bármi is a közelébe megy, azt lekaszabolja. A szörnygyerek túl félénknek tűnt hozzá, hogy megtámadja.

– Hát miért nem engeded neki, hogy megfogjon? – bíztatta az anyja.

– Nem tudok elég közel kerülni hozzá – válaszolta a gyerekhang.

A zató egy ideig még hallotta, hogy vitatkoznak, majd csend lett, ő pedig rájött, hogy mindketten eltűntek. Hajnalig moccanni sem mert, csak a kardot szorongatta, de amikor úgy érezte, hogy megvirradt a reggel, kapta minden holmiját és elmenekült, amilyen gyorsan csak tudott.

Kisvártatva egy idegennel találkozott az úton. Az idegen kedvesen megkérdezte:

– Merre mégy, zatómester? Van szállásod?

A zató pánikszerűen elmesélte az idegennek, mi történt vele, mire az idegen elmondta, hogy a hely, ahol megszálltak, bizony gonosz jókaiok által lakott, csoda, hogy megúszta.

– Gyere el a házamba kipihenni magad, és mutasd meg a csodás kardodat is, amivel visszaverted a támadást!

De a zató azt felelte, hogy azt senkinek nem mutathatja meg. Gyanakodni kezdett a kíváncsiskodóra, meg is szorította a kardot az oldalán. Ekkor, épp mellette, egy hang így szólt:

– Ha nem mutatja meg, ne kíméld! – és újra és újra megismételte ezt a mondatot.

A zató rájött, hogy ugyanazzal a lénnyel és a kölykével találkozott, akivel előző éjjel. Előrántotta a kardját és körbelengette minden irányban maga körül. Minden elcsendesedett. A zató várt még egy kicsit, és érzékelte, hogy még csak most világosodik igazából. Az, hogy korábban reggelnek hitte maga körül az időt, pusztán szemfényvesztés volt!

Azt beszélik, annak köszönhette szerencséjét, hogy a családi kardját maga a tokiói Szandzsó Kokadzsi, a legendás kardkovács készítette, aki a X. században élt, és minden idők legnagyobb kardkészítő mestere volt. Az általa készített Munecsika-pengék szent ereklyék, amelyek sokkal több erővel rendelkeznek, mint bármely hagyományos kard.

 

3. történet: Hogyan büntette meg Dócsint a büszkeségéért egy tengu a kavacsii Kuragari-csúcson

(A tengu egy szárnyas, de majomszerű lény, hatalmas szárnyakkal és csőrrel, szőrös testtel és nagy, időnként hegyes, időnként lapos fogakkal. A szerepe a folklórban eleinte gonosz volt, szörnyű tetteket követett el – például gyerekeket rabolt, akiket aztán ürülékkel etetett, és csak évekkel később, megbolondulva vitte őket haza –, később sok más jókaihoz hasonlóan inkább trükkös lénnyé szelídült. Ami mindig igaz volt rá, még akkor is, amikor kegyetlenkedéseiről volt híres, hogy volt egy büntető szerepköre, erre épül ez a történet is.)

Kavacsi prefektúrában, a Kuragari-csúcsnak nevezett hegyen állt egy magányos templom, amiben egy Dócsin nevű ember élt egyedül. Már ötvenegy éves volt, és még soha életében nem érzett igazi félelmet. Gyakran mondogatta az embereknek, hogy legalább egyszer szeretné megtapasztalni, milyen az igazi borzongás. Azt beszélték, ő a legbátrabb ember egész Japánban.

Egy nap a közeli faluba, Imakucsiba ment ebédelni. Unatkozott, az eső is esett, elbeszélgetett hát a falusiakkal, és csak napnyugtakor indult hazafelé. Már majdnem megtett egy kilométert, amikor a hegyi patak feletti kis kőhídhoz ért. Odafelé még nem volt semmi baj ezzel a híddal, de hazafelé bizony egy halott ember feküdt rajta keresztben. Bár különösnek találta a dolgot, Dócsin úgy döntött, ez nem az ő ügye, s elindult, hogy az emberen is átgyalogolva folytassa útját.

Csakhogy, amikor rálépett a halott hasára, az kitátotta a száját, és a fogával belekapaszkodott Dócsin köpenyének a szélébe. Dócsin nem esett pánikba, gondolta, ő maga okozta a halott rándulásait, úgyhogy újra rálépett – és bizony a holttest szája megint kinyílott és el is engedte Dócsin ruhájának szegéjét.

Dócsin úgy gondolta, hogy a halott családja bizonyára szegény lehet, ezért nem volt pénzük a testről gondoskodni és elvitetni egy templomba. Úgy döntött, ha már így megtaposta, a többiek meg hátrahagyták, majd ő elintézi a dolgot. Felvette a halottat a hátára és hazacipelte. De arra jutott, hogy majd csak reggel temeti el, világosban, addig inkább kiköti egy fenyőfához, biztos, ami biztos, elvégre egyszer már megharapta a ruháját.

Éjjel aztán, ahogy aludt, egyszer csak hangot hallott, amint kintről a nevén szólongatja. Visszakiabált:

– Ki látogat engem ilyen késő éjszaka a hegy tetején?

A hang így felelt:

– Miért kötöztél meg? Engedj el azonnal! – Dócsin úgy meglepődött, hogy válaszolni sem bírt. A hang pedig újra rákezdett: – Ha nem oldozol el, bemegyek érted!

Dócsin hallotta, amint valaki elvág egy kötelet, és kezdte magát kicsit kellemetlenül érezni. Magához vette a gyakorló kardját és bezárta az ajtót, aztán elbújt a szekrényben. A templomajtó egyszer csak kivágódott, és megjelent odabent a halott ember. Dócsint kereste, de ő kiugrott a szekrényből és huss, levágta a férfi karját – mire a halott ember egyszerűen eltűnt, a kar pedig ottmaradt a földön.

Dócsin felvette és megvizsgálta. Egy szörny karja volt az, csupa szőr és karom. Dócsin egy ládába tette, aztán visszatért aludni. Az éjszaka hátralévő része békében telt.

Korán reggel aztán megjelent Dócsin anyja, akinek szokása volt, hogy minden nap ellátogat a templomba. Dócsin még aludt, de a vendég érkezésére felriadt.

– Korábban jöttél, mint szoktál – mondta az anyjának.

– Tegnap valami retteneteset álmodtam – felelte az anyja. – Történt valami?

Erre Dócsin elmesélt neki mindent. Az anyja kérte, hogy mutassa meg neki a levágott kart. Dócsin húzódozott, de végül engedett a kérésnek, az anyja pedig, mikor meglátta a kart, felkiáltott:

– De hiszen ez az én karom! – Dócsin csak ekkor vette észre, hogy az anyja eddig takargatta az egyik oldalát. Ekkor azonban egy kézzel a karért nyúlt, a helyére illesztette, azzal ő is eltűnt.

Az ég, ami addig verőfényes volt, egyszerre elsötétedett, és szörnyű nevetés rázta meg a felhők közül. Olyan szörnyű volt ez a hang, hogy a bátor Dócsin elájult tőle, mintha csak meghalt volna.

Hamarosan igazából is megvirradt, megérkezett Dócsin valódi anyja. Megdöbbent, hogy a fiát ájultan találja, ezért visszafutott a faluba segítségért. A falusiak visszakísérték, vittek magukkal orvosságot, és vigyázták Dócsint, míg magához nem tért.

– Mi történt itt? – kérdezték aztán.

Dócsin pedig mindent elmesélt. Attól fogva mindenki azt beszélte, hogy Dócsin a leggyávább ember egész Japánban. És ez az egész egy tengu büntetése volt, amiért Dócsin túlságosan kevély volt.

 

4. történet: A lény, aki megkísértette Macuura Ijo házát

Aizu Provinciában, Vakamacu városában élt egy Macuura Ijo nevű ember, akinek szörnyű erő kerítette hatalmába az otthonát. Az egész egy olyan éjszakán kezdődött, amikor a ház, mintha földrengés lenne, vadul rázkódni kezdett. Következő éjjel egy különös asszony bukkant fel a semmiből, és bekopogott az épület hátsó ajtaján.

– Jaj, micsoda szomorúság! Jaj, micsoda szomorúság! – kiáltozta közben. Ijo felesége felébredt a zajra, kiment, és leteremtette a kései látogatót, hogy mégis kinek képzeli magát, amiért az éjszaka közepén bezörget és felveri az egész környéket. Az idegen erre a fogadtatásra először elhátrált, de aztán észrevette, hogy egy oldalajtó nyitva van, és huss, belibbent a házba. Ijo felesége csak ekkor figyelte meg, milyen sápadt; szinte mint a hófehér kimono, amit viselt, hosszú, kibontott haja pedig kócosan és rendezetlenül terült szét a hátán. Az asszony rögtön rájött, hogy nem hétköznapi teremtéssel van dolga, ezért Amateraszu napistennőhöz kezdett imádkozni – és a látogató hirtelen el is tűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Harmadnap délután a különös külsejű nő újra felbukkant: ezúttal a konyhában látták a szolgák, amint épp a tüzet éleszti. Negyednap a szomszédasszony kertjében bukkant fel, amint a kerítésen át épp Macuuráék otthonát nézte – a szomszédasszony annyira megijedt tőle, hogy visszarohant a házba és bezárkózott, mire pedig újra kikémlelt, a látogató már nem volt ott. Az ötödik éjjelen a nő ismét Macuuráék konyhájában tűnt fel: ezúttal magához vett egy kalapácsot, kiment vele a kertbe, és elkezdte ütlegelni a földet.

Nem sok mindent tehettek a ház lakói azon kívül, hogy bőszen imádkoztak. Különböző felajánlásokat tettek az isteneknek és a buddháknak, és csodák csodája, hatodnap a látogató, úgy tűnt, távol marad.

– Ma végre nem jött el – mondta volna megkönnyebbülten Ijo, de még a mondat végére sem ért, amikor sikító hangot hallottak az égből:

– Öt alkalomnál tovább is tudom fokozni!

Aznap éjjel a nő a hálószobában bukkant fel, odasétált Ijo matracoldalához, és elfújta a gyertyáját. Ijo felesége annyira félt, hogy elájult.

A hetedik éjjelen a látogató újra az alvó pár mellett bukkant fel. Elkapta a fejüket és összeütötte egymással, így keltette őket. Aztán jéghideg kezét a hálóruhájuk alá csúsztatta, és elkapta a lábukat. Addig szorongatta őket jeges ujjaival, míg a pár mindkét tagja elájult a rémülettől. Mire magukhoz tértek, mindketten megőrültek és nemsokára meg is haltak.

Soha, senki előtt nem vált világossá, miért is történt ez az egész. Mert ilyesmi bárkivel előfordulhat.

 

5. történet: Hogyan evett meg Kija no Szukegoró anyja álmában egy halott embert

(Az Edo-korszakban a sógunátus erőteljesen támogatta a buddhizmust – ez szembetűnő fordulatot jelentett a korábbi politikához képest. A templomok nagyon erős intézménnyé váltak. Sok régi népmesét erkölcsi színdarabként álmodtak újra, buddhista üzenetekkel, amelyek azt a célt is szolgálták, hogy az embereket  eltántorítsák a bűntől és az erényre neveljék, és emlékeztessék őket tetteik következményeire.)

Élt egyszer egy Kija no Szukegoró nevű férfi Kiotó Kitano nevű negyedében. Az anyja rendkívül kapzsi volt, nem érdekelte a jótékonykodás, sem a jócselekedetek. Fukar volt, és mindig másokról pletykált, irigyelte a szerencséjüket, örült a bajuknak. Egyáltalán nem gondolt a következő életére.

Egy reggel rosszul érezte magát, és a szokásosnál tovább maradt ágyban. Szukegoró aznap korán reggel elment otthonról egy megbízás miatt. Útja során, egy hídhoz érve szemtanúja volt, amint a híd alatt egy öregasszony halott embereket tép szét és eszik meg.

Közelebbről megnézve látta, hogy az öregasszony a saját édesanyja kiköpött mása. Szukegoró megdöbbent, és hazasietett. Amikor felébresztette alvó édesanyját, az nagyon zaklatottnak tűnt.

– Épp most láttam a legszörnyűbb álmot! – mondta.

– Miféle álmot? – kérdezte Szukegoró.

– Láttam magam egy híd alatt! Halott embereket téptem szét és ettem meg. Szörnyű volt! De aztán szerencsére hazajöttél és felébresztettél – magyarázta az asszony.

Szukegoró édesanyjának betegsége gyorsan súlyosbodott, és hamarosan meghalt. Egyenesen az élők világából szállt le a pokolba! Szukegorót elöntötte az aggodalom az anyja következő lehetséges életéért, bánata mérhetetlen volt. Nem sokkal később aztán belépett a papságba, és buddhista szerzetes lett.

 

6. történet: A kicune, aki bosszút állt egy jamabusin

(A kicunét nem magyarázom, aki itt van az oldalon, álmából felkeltve is tudja, hogy ők a varázsképességű rókák, a jamabusi pedig egy elég érdekes hegyi szerzetescsoport, akik aszkéta életmódot folytatnak. Elég harcosak is, pedig sintó, buddhista és taoista tanokat keverve, mindenféle ezoterikus és természeti hitük van.)

Egy jamabusi elindult a hegyen edzeni, amikor rábukkant egy rókára, aki délutáni szundikálását ejtette meg az ösvény mentén. A szerzetes odalopózott a róka mellé, és hangosan megfújta a jamabusik egyik állandó kellékét, a kagylókürtöt, közvetlenül a róka füle mellett. A róka megrémült és elszaladt.

A jamabusi ezt mulatságosnak találta, és nevetgélve folytatta útját. Bár még mindig messze volt az este, az ég hirtelen szürkületbe borult. Mivel a vadon közepén járt, a szerzetes nem találhatott szállást, hogy menedéket keressen a rossz idő elől. Épp azon töprengett, mit tegyen, mikor meglátott a közelben egy temetőt. Bár félt, de nem volt más választása, mint felmászni a krematórium teteje alá, hogy ott húzza meg magát (ezek a japán krematóriumok úgy néztek ki, hogy csak tetejük volt, falai nem, a tetőt mindössze oszlopok tartották a sarkokon, így ha a rossz idő elől akart elbújni a szerzetes, a felső gerendák között lelhetett szél- és esőmentes fedezéket).

Már olyan sötét volt, mintha éjfél lett volna. A távolból több tűz fénye is felpislákolt, és mind egyre közelebb jött. Csak egy temetési menet lehet, ami erre tart – gondolta a jamabusi, és ekkor meg is pillantotta a fényekben az alakokat: a menetben két-háromszáz ember vett részt, a látvány gyönyörű volt. Egy idős férfi imát mondott a halottakért, majd harangot, gongot és hangtálat szólaltatott meg, és nagy ünnepélyességgel vezette le a szertartást. A jamabusinak roppant kellemetlen lett volna előmászni, meg aztán a látvány is vonzotta, inkább áhitattal kivárta az egészet, hogy a sokadalom végül meggyújtsa a holttestet, és távozzon.

Miközben a tűz égett, és a test hamuvá porladt, egyszer csak egy reszkető holttest mászott ki a tűzből. Aztán felegyenesedett. A jamabusi ezt látva halálra rémült. Miközben azon töprengett, hogy mit tegyen, a holttest felnézett a krematórium mennyezete felé, éppen rá. Aztán könnyedén felmászott az egyik tartóoszlopon. Amikor a jamabushi még jobban visszahúzódott, a halott megszólalt:

– Hát te mit keresel itt? – Aztán egyszerűen lelökte a jamabusit a gerendákról. A jamabusi elájult.

Amikor végre magához tért, a jamabusi kinyitotta a szemét: csodák csodájára fényes délután volt, és ő egyedül feküdt egy nyílt mező közepén, nem messze a helytől, ahol a rókát felzavarta. A temető nem volt sehol, a derekát azonban alaposan megrántotta, mintha magasból zuhant volna le. Az edzés elmaradt, ő pedig nagy fájdalmak közepette kénytelen volt hazasétálni.

Mindenki azt mondta, hogy a kagylókürttől megrémült róka bosszúját szenvedte el.

 

7. történet: A rendainói ikerdombok bakemonója

Kiotó egy külvárosi részén, a Rendaino negyedben áll két ősi temetkezési halom – kofun –, amelyeket körülbelül 250 méter választ el egymástól.

Az egyiknél minden éjjel titokzatos tüzeket láttak ragyogni az emberek. A másik halomnál egy szörnyű hangot lehetett hallani, amely azt kiáltozza: „Gyere! Gyere!” Mindenki, aki hallotta a hangot vagy látta a fényeket, megrémült, és napnyugta után senki sem ment az ősi sírok közelébe.

Egy viharos éjszakán fiatal férfiak egy csoportja összegyűlt, és így szólt:

–  Van köztünk valaki, aki elég bátor ahhoz, hogy ma éjjel meglátogassa a bakemonót Rendainóban?

Akadt közöttük egy férfi, erős testalkatú és erős szívű, aki vállalkozott.

– Majd én elmegyek – mondta, és azonnal neki is indult.

Az éjszaka sötét volt és zuhogott az eső, a bátor ember mégis elmerészkedett az egyik halomhoz, méghozzá ahhoz, amelyik szólítani szokta az arra járókat.

– Gyere! Gyere! – hívta őt a hang ezúttal is.

A férfi így válaszolt:

–  Ki vagy te, hogy minden éjjel így kiabálsz? Mutasd meg igazi alakodat, és beszélj hozzám!

Erre egy negyven év körüli, betegesen sápadt arcú nő szállt ki a domb földjéből, és így felelt:

– Nincs különösebb oka annak, hogy így kiáltozom. Most pedig kérlek, vigyél el a másik dombhoz!

A férfi megrémült, de előre felkészült, hogy valami ijesztő dolog fog történni, ezért nyugalmat színlelve a hátára emelte a nőt, és átvitte a másik sírhalomhoz. Letette a földre, a nő pedig beleolvadt a sírhalomba. Ekkor a domb belseje dübörögni kezdett a férfi lába alatt.

Egy pillanattal később a nő szörnyű démon alakját vette fel, a szeme vadul csillogott, a testét pikkelyek borították, és minden képzeletet felülmúlóan félelmetes volt! Aztán így szólt a férfihoz:

– Most pedig vigyél vissza az eredeti síromhoz!

A férfi azt gondolta, hogy biztosan megőrült, és hogy biztosan megölik, de nem mert ellenkezni, így visszavette a hátára a furcsa lényt, és visszavitte a korábbi sírhalomhoz. A démon elégedett volt. Újra beszállt a halomba, és egy pillanattal később a nő alakjában tért vissza.

– Lám-lám, senki sem olyan bátor, mint te! Annyira boldog vagyok, hogy végre teljesült a kívánságom! – mondta, és elbocsátásul egy kis zsákot adott a férfinak, amiben valami nehéz dolog lapult.

A férfi, aki úgy érezte, épp csak elkerülte a halált, visszasietett a barátaihoz. Mindenkinek elmondta, mi történt, és megmutatta nekik a zsákot. Száz aranypénz volt benne!

Ezután soha többé nem történt semmi különös a sírhalmoknál.

(A meséhez később született némi hozzáírás, mert mindenki nagyon valószínűnek tartotta, hogy a különös nő egy ősi nemesasszony szelleme volt. Hogy démoni alakot öltött, azt mutatja, féltékenység vagy az evilági dolgok iránti túlzott ragaszkodás rontotta meg a lelkét, emiatt változott félelmetes szörnyeteggé, ahelyett, hogy békésen távozott volna a következő életébe. De, hogy pontosan mi történt azon az estén, hogy miért segített neki ez a fajta próbatétel továbblépni, azt senki sem tudhatja biztosan.)

 

8. történet: Az első feleség bosszúja és a lótusz-szútra csodálatos ereje

Muszasi tartomány Csicsibu nevű falujában élt egy Ójama Hannodzsó nevű férfi. Egy nap, épp a háza előtt, egy zarándoklaton lévő vándor szerzetes haladt el mellette. A szerzetes egy pillantást vetett Hannodzsóra, és így szólt:

– Az otthonodat megszállta egy kísértet. Egy nő. Nemsokára elveszi az életed!

Hannodzsó megdöbbent, meg is ijedt, beinvitálta hát a szerzetest magához. Ott elmagyarázta, miért nem veszi félvállról a figyelmeztetést:

– Zavarban vagyok, hogy erről kell beszélnem. Tudod, két évvel ezelőtt az első feleségem a születendő gyermekemmel együtt belehalt a szülésbe. Teljes magányban maradtam, ami elviselhetetlen volt, ezért nemrég elrendezett házasságot kötöttem egy másik asszonnyal. Azóta furcsa álmok gyötörnek, de most attól félek, hogy mindez valóság. A második házasságkötésem óta a volt feleségem éjjelente meglátogatja az ágyamat, és felébreszt. Hogyan nyugtathatnám meg a lelkét?

A szerzetes végighallgatta mindezt, és így válaszolt:

– Sejtettem… Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak, éreztem, hogy egy ilyen mononoke kísért téged. Elűzöm neked!

A szerzetes ezután felszólította Hannodzsót, hogy vetkőzzön meztelenre, és az egész testére ráírta a lótusz-szútrát. Ennek a szútrának az erejét mindenki ismerte akkoriban: láthatatlanná teszi az élő embert a szellemek számára. Ha valakinek a testére írják a lótusz-szútrát, a szellemek vagy észre sem veszik az illetőt, vagy úgy fogják érzékelni, mintha nem ember, hanem egy buddhista imapálca lenne – s az ilyen szent dolog félelmetes a kísérteteknek. Csak arra kell figyelni, hogy egyetlen testrész sem maradhat ki!

Mire a szerzetes elkészült a hosszas művelettel, beesteledett. Egy gyékényt terített Hannodzsóra, és elkísérte az első felesége sírjához.

– Akármilyen szörnyű dolgok is történnek, ne lélegezz nagyokat, azzal elárulod, hogy élő vagy – figyelmeztette Hannodzsót a szerzetes. Aztán magára hagyta.

A sír a közeli hegy tetején volt, légvonalban nem messze a háztól. De az éjszaka sötét és magányos volt. Egy távolabbi hegycsúcson majom bőgött, és egy bagoly kiáltott a fenyők közül. Hannodzsó nagyon félt.

Hajnali négy óra körül záporeső vonult el a hegy felett. Ekkor Hannodzsó első felesége előbukkant a sírkő egyik repedéséből. Lélegzete szaggatott és fájdalmas volt. Pontosan Hannodzsó feje fölé lebegett. Egy két év körüli kislány is követte őt a sírból, aki a földön mászkált.

– Nézd, megtaláltam a papa lábát! – mondta a gyerek.

A szalmaszőnyeg széle, amibe Hannodzsót bebugyolálták, hogy melegen tartsa, a lépései közben lesikálta a szentírásnak azt a részét, amit a szerzetes a lábára írt. Az asszony először izgatott lett ettől, de amikor közelebbről megnézte magának a férjét, azt mondta a gyereknek:

– Ezek nem lábak! Ez csak egy imapálca! – És félelmében elmenekült.

Nemsokára azonban újra megjelent, bal kezében egy lámpással. A jobb kezébe felvette a kislányt, majd korábbi otthona felé vette az irányt. Mire a ház közelébe ért, a lámpása kialudt, Hannodzsó nem látta pontosan, merre jár. Messziről, félelemtől megdermedve meregette a szemét, vajon milyen szörnyűséget fog tenni vele a halott felesége, ha visszatér.

Arra azonban nem számított, hogy az asszony Hannodzsó új feleségének levágott fejével érkezik vissza a sírhoz. Ott leült, és a gyermekhez fordulva így szólt:

– Nos, úgy terveztem, hogy ma este az ostobasága miatt megölöm az apádat, de úgy tűnik, elment valahová. Hát jó, akkor ezzel is be kell érnem. Sokéves célomat elértem. Ez a nő átkozott meg életemben, miatta haltunk mi meg, és még a halálban is elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy átvette a helyem, és senki nem tudta meg az igazságot. De most boldog vagyok, hogy leszámoltam vele.

Ezzel a végszóval az anya és a gyermek visszatértek a sírba, és a hajnal halványan derengő fénye megjelent az égbolton.

 

9. történet: A Kiotóbeli Higasinotóin utca katavagurumája

(A katavaguruma általában olyan meztelen női démon, aki egy magában guruló, lángoló kocsikeréken utazik, örök fájdalomban égve. Férfi megfelelője a vanyúdó, de ez csak fej, test nélkül. Ezek a démonok az utakat járják, időnként falvakba is betévednek, hogy a tisztátalan lelkeket begyűjtsék és magukkal vigyék a pokolba. Sokszor egész közösségeket megátkoznak, de a férfival ellentétben a női démon bizonyos történetekben képes a megbocsátásra is. A következő rémmesében, bár katavagurumát emlegetnek, viselkedése inkább a vanyúdóra emlékeztet, ami újra csak azt mutatja, hogy a jókaiok neve sosem volt kőbe vésve, korok és helyek függvényében változhatott és felcserélődhetett.)

Azt beszélik, hogy réges-régen egy ilyen katavaguruma minden éjjel fel-alá járkált a Higasitóin utcán Kiotóban. Az emberek annyira féltek tőle, hogy sötétedés után nem mertek kimenni a házaikból.

Ámde egy napon egy kíváncsi asszony úgy döntött, látni akarja ezt a szörnyeteget. Egyik éjjel kikukucskált a rácsos ablakán. És valóban, nem sokkal éjfél után egyetlen szekérkerék hangját hallotta, amint végiggördült az utcán. A kerék, amelyet nem húzott ökör, és nem kísértek emberek, éppen feléje gurult. Amikor közelebb ért, a nő látta, hogy egy ember levágott lába és ágyéka lóg le róla.

Az asszony rettenetesen megrémült. Ekkor a kerék emberi hangon szólt hozzá:

– Hé, te asszony, ott! Ahelyett, hogy engem nézel, inkább menj be, és vigyázz a saját gyerekedre!

A nő még jobban elborzadt. Berohant, és a gyermekét a vállától az ágyékáig kettészakadva találta – de csak az egyik felét. A nő sikoltozott és sírt, de már hiába. A kerékről lógó láb és ágyék volt a gyermeke másik fele.

Ez azért történt, mert az asszony annyira szeretett volna valami szörnyűséget látni.

 

10. történet: A szerzetes, aki kísértettel találkozott Simocukéban

Réges-régen egy cölibátusban élő szerzetes Shimotsuke tartományba utazott aszketikus képzésre. A nap már alkonyodott, és sehol sem lehetett messziről fogadót látni, ezért úgy döntött, hogy egy mezőn tölti az éjszakát. Éppen szútrákat és imákat recitált, amikor a semmiből egy fuvola halk hangját hallotta.

A szerzetes furcsának találta, hogy itt, ilyen messze minden falutól fuvolát hall, ezért kissé megijedt. Még hangosabban kántálta imáit, de közben a fuvola hangja egyre közelebb és közelebb jött. Ekkor a szerzetes meglátott egy tizenhat év körüli fiút, olyan magasztos vonásokkal, hogy azon tűnődött, vajon az ókori legendás Arivara no Narihira nem így nézett-e ki? (Arivara no Narihira egy legendás költő és playboy a Heian-korból. Az ő neve a japán irodalomban olyan, mintha mi azt mondanánk, hogy Casanova vagy Don Juan.)

A szerzetes egyre inkább értetlenül állt a kérdés előtt, hogyan jelenhet meg egy ilyen alak éjszaka a mező közepén, és arra gondolt, hogy ez biztosan valamiféle jókai lehet. Éppen a singon darani imát kántálta, amikor a fiú megszólította:

– Atyám, miért vagy egyedül egy ilyen helyen, mint ez?

A szerzetes félénken így válaszolt:

– Útközben leszállt az éj, és itt akartam tölteni az éjszakát. És te miféle ember vagy, hogy errefelé mászkálsz?

A fiú végignézett a szerzetesen, és így szólt hozzá:

– Látom rajtad, biztosan azt hiszed, valamiféle jókai vagyok. De biztosíthatlak, hogy egyáltalán nem. Csupán azért jöttem ide, hogy fuvolázzak, és megvigasztaljam a szívemet ezen a tiszta, holdfényes éjszakán. Kérlek, ne félj tőlem! Hadd kísérjelek el a kastélyomba, ahol szállást adok neked.

A szerzetes aggódott, de úgy gondolta, ha ez egy jókai, akkor úgysem hagyja őt békén, ha itt marad a mezőn. Így hát felállt, és elkísérte a fiút egy darabig, amíg egy nagy kastélyhoz nem értek.

Két, majd újabb három kapun haladtak át. Aztán átkeltek egy várárkon, és egyre mélyebbre és mélyebbre mentek a vár hátsó részébe, míg végül egy gyönyörűen berendezett terembe értek.

– Gyere be – mondta a fiú. Ételt szolgált fel a szerzetesnek, majd teát és frissítőket hozott. Aztán bevezette a szomszédos szobába, és udvariasan azt mondta: – Itt nyugodtan pihenhetsz. Én is mindig ebben a szobában alszom. Biztosan kimerült vagy az utazástól.

A szerzetes egyre gyanakvóbb lett. Mivel nem tudott aludni, az éjszaka hátralévő részében fennmaradt, egészen hajnalig. Reggel várőrök tömege tört be a szobájába.

– Ki ez a furcsa alak szerzetes maskarában, és hogyan lopózott be a várunkba? Tartóztassátok le és kínozzátok meg! – kiáltotta a vezérük.

A szerzetes megrémült.

– Kérlek, várjatok egy pillanatot! Meg tudom magyarázni – könyörgött. Aztán elmondott nekik mindent, ami az előző éjjel történt.

Ahogy a férfiak hallgatták a szerzetest, megdöbbentek. Néhányan közülük könnyekben törtek ki. Amikor a szerzetes megkérdezte tőlük, hogy miért, azt válaszolta a vezetőjük:

– Ennek a várnak az ifjú ura alig húsz napja halt meg betegségben. Mindössze tizenöt éves volt. Mindig is szeretett fuvolázni, ezért egy bambuszfuvolát áldoztunk fel, és az oltárára helyeztük, ahol imádkoztunk a lelkéért. Úgy tűnik, az ifjú úr szelleme megtisztelt téged azzal, hogy meghívott a szobájába. Kérlek, maradj még, és vegyél részt megemlékezésünkön őurasága számára!

A férfiak mindent elmagyaráztak a várúrnak is, aki beleegyezett, hogy a szerzetes maradjon, és nagy lakomával vendégelték meg.

 

11. történet: A Deva tartomány béli Szugijama Hjóbu dupla-feleség katasztrófája

(A mai történet egy hengéről szól – ez régen általános kifejezés volt a jókaiokra, később az állati alakváltókra. A henge legtöbbször róka vagy nyestkutya, de lehet még borz, menyét vagy számos más állat is. Ez a történet két nyomot is elárul a hengékhez és ahhoz, hogy azonosítani tudjuk őket: az egyik, hogy kerek kezük van, ami természetesen az állatok mancsainak formájára utal. A másik, hogy a henge halála után visszatér állati formájába. Ha megölünk egy olyan személyt, aki valójában alakváltó, akkor halálakor visszaváltozik, és megpillanthatjuk a valódi testét.)

Élt egy szamuráj Deva tartományban, akit Szugijama Hjóbunak hívtak. Már nős ember volt, amikor egy este a felesége kiment a hátsó ajtón, hogy használja a kertben álló mellékhelyiséget. Nem sokkal később az asszony visszatért, és lefeküdt aludni. Ebben eddig semmi különös nem lenne, de ekkor kopogtak az ajtón.

– Ki van ott? – kérdezte Hjóbu.

Kérdésére a felesége hangja válaszolt. Hjóbu tanácstalan volt, de végül kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a nőt. Aztán meggyújtott egy lámpást, megvetett a feleségének egy másik fekhelyet, és mikor ez az asszony is elaludt, alaposan szemügyre vette mindkét nőt. Azok mindenben megegyeztek egymással. Hjóbu még jobban zavarba jött.

Amikor eljött a reggel, mindkét feleségét a ház különböző területein dolgoztatta. Bárhogyan is vizsgálta őket, egyáltalán nem volt különbség köztük. Tovább fürkészte őket, hiába, amikor végül az egyik szolgálója szólt neki:

– Egy hengének mindig kerek a keze, mint a mancsok.

Hjóbu tehát szemügyre vette mindkét felesége kezét. Úgy találta, hogy az egyik feleség keze kissé kerekdedebb! Bizonyára ő lesz a henge – gondolta, ezért azonnal levágta a fejét.

Sajnos a halálakor nem történt semmi változás a testén, így Hjóbu rájött, hogy a valódi feleségét ölte meg.

Tehát akkor a másik biztosan a henge! – gondolta Hjóbu, úgyhogy zaklatottan elrohant, hogy az ő fejét is levágja. A nő mindent megpróbált, hogy megállítsa, könyörgött, siránkozott és átkozódott, de a férje nem hallgatott rá. Levágta a fejét.

Közelebbről megvizsgálva azonban kiderült, hogy ez is a valódi felesége… Hjóbe teljesen tanácstalan volt. Néhány napig kint hagyta a feleségek holttestét, de egyikük sem változott semmit.

Néha ilyen furcsa dolgok történnek a világban, nem igaz?

 

12. történet: A Szuruga tartománybeli Mihogaszaki női szelleme

Ez a szerelmi történet Szuruga tartományban esett meg, ahol egy nő minden éjjel meglátogatott egy férfit, hat kilométert úszva a Szuruga-öblön át, Mihogaszakiból egészen Kijomiderába. Úszás közben gyertyákat viselt a fején, hogy megvilágítsa az útját. (A fejre kötözött gyertyák a régi kor emberének nagyon erős utalást jelentettek az usi no koku mairire, egy erős átokra, amelyet a bosszúálló, megvetett szerelmesek néha korábbi partnereikre szórtak. Ez drámai képi világot adott a történethez a hallgató számára.) A férfi pedig minden este tüzet gyújtott a parton, hogy mutassa a nőnek a célt, így várta.

Ahogy azonban teltek a hónapok, majd az évek, a férfi kezdett csodálkozni a nő elszántságán és erején. Csak miatta úszik át minden éjjel az öblön, hogy meglátogathassa? Ez a kérdés befészkelte magát a lelkébe, és meggyőződése lett, hogy a nő valójában nem ember. Félelmében egy éjszaka úgy döntött, hogy eloltja a jelzőtüzet.

A nő már egészen közel úszott a parthoz, de hiába kereste a tüzet, nem találta. Tehetetlenül úszott végig a sziklák mentén, sehol sem lelte a kivezető utat, egy idő után pedig annyira elgyengült, hogy belefulladt a tengerbe. A szelleme nem talált nyugalmat. Végül megkereste a férfit, majd megszállta és megölte.

Az emberek azóta is azt beszélik, hogy a nő még mindig kísért a környéken. Ugyanis valahányszor tűz ütött ki Kijomiderában, mindig tűz ütött ki Mihogaszakiban is. És amikor Mihogaszakiban ütött ki a tűz, Kijomidera is lángra kapott.

Ezért a mai napig az a szokás, hogyha Mihogaszakiban valahol tűz van, az emberek máglyát gyújtanak Kijomiderában, nehogy ott is baj történjen. És ha Kijomiderában tűz üt ki, a mihogaszakiak is tüzet gyújtanak.

 

13. történet: A novícius szerzetes Eiheidzsiben, Ecsizenben

Az Ecsizen tartományban található Eiheidzsi zen templomban volt egy fiatal és gyönyörű novícius szerzetes. Egy nap ellátogatott a fővárosba, hogy megnézze az összes híres történelmi nevezetességet. Hazafelé menet megállt egy fogadóban. Ugyanebben a fogadóban megszállt egy nő is. Meglátva a fiatal novícius szépségét, megvárta az estét, majd besurrant a szobájába, és a sötétben flörtölni kezdett vele.

A szerzetes először ellenállt a csábításnak, de végtére is élő, lélegző ember volt, beadta a derekát. Amikor megvirradt a hajnal, a férfi ránézett a mellette fekvő nőre. Hatvan év körüli papnőnek látszott, hófehér hajjal és teljesen visszataszító külsővel. A kezdő szerzetes teljesen kikészült. A nő visszanézett rá, és azt mondta:

– Bárhová is mész, én elkísérlek! – És így követte a férfit fogadóról fogadóra, és minden állomáson az ágyában aludt. A novícius egyre nyugtalanabb lett. Azon tűnődött, vajon mennyire fogják megbüntetni a mesterei, ha egy nőt visz magával a templomba.

– Ma nagyon kimerültem. Pihenjünk itt meg – hazudta a nőnek egyik nap. Aztán amikor a nő elaludt, kiosont az éjszakába. Egészen Sirakicsóig jutott.

Amikor felkelt a nap, és észrevette, hogy egyedül van, a nő szörnyen dühös lett. Mivel papnő volt, elővette az imagyöngyeit, és azokkal megjósolta a fiatal szerzetes hollétét. Egészen Sirakicsóig követte a nyomait, ahol aztán mindenkinél körbekérdezett utána, nem látta-e valaki. Végül egy kivájt fatörzsben guggolva-elbújva találta meg a férfit.

– Nocsak, nocsak, nocsak! Te hideg és szívtelen ember! Márpedig magaddal viszel, amíg csak élsz!

A szerzetes semmit sem tehetett, hogy visszatartsa.

– Jól van – egyezett bele. – Akkor menjünk tovább.

Együtt mentek a folyóhoz, és felszálltak a kompra. De félúton a férfi kilökte a nőt a csónakból. Miután egyedül átért a túlpartra, visszasietett Eiheidzsibe.

Mire visszatért a templomba, teljesen kimerült. A nagy fogadóteremben összeesett és elaludt.

Amikor a mestere belépett a fogadócsarnokba, egy 30 méter hosszú kígyót látott, amely épp megpróbálta elnyelni az alvó novíciust. De ekkor az ifjú szerzetes családi öröksége, a Josimicu elnevezésű kovácsolt kard varázslatos módon magától kiugrott a hüvelyéből, keresztülrepült a levegőn, a kígyó felé csapott, és elkergette azt.

A mester óvatosan felébresztette az alvó novíciust, de nem szólt semmit arról, ami néhány perce történt. Aztán titokban kicserélte a novícius örökbecsű pengéjét egy aranykardra, amelyet egy nemrég elhunyt hívő adományozott a templomnak, és magához vette a Josimicut.

Nem sokkal később a kígyó visszatért. Mivel a fiatal novíciusnak már nem volt meg a kardja, a kígyó könnyedén felfalta. Hamar kitudódott, hogy a fiatal szerzetes a mester hibájából veszítette életét, akit ezután az összes ember megvetett és kigúnyolt.

De az emberek azt is gondolták, hogy a novícius is megkapta büntetését a tetteiért. A fehér óriáskígyó soha többé nem bukkant fel, és vélhető, hogy az öreg papnő egy halál utáni megtestesülése volt.

 

14. történet: Bakemono a budiban

(Ez a történet nagyon rövid, amolyan egyperces, és ha őszinte akarok lenni, nem túl jól fordítható. Már a cím is viccesen hat magyarul, pedig japánul a nyelvezet hátborzongató és szuggesztív, de lefordítva a megfogalmazásnak nincs meg ugyanaz az ereje, ezért hosszas magyarázatot teszek a sztori elé:

A bakemono mindenféle alakváltó közös gyűjtőneve volt a régi időkben. A cím másik szava japánul az Edo-korra jellemző szeccsin, egy különálló épületben található gödörvécé, ami sokszor megjelenik a Sokoku hjakumonogatariban, mert meglehetősen ijesztő helynek számított. Hogy miért? Képzeljük csak magunkat abba az időszakba, amikor ezek a történetek játszódnak! Az ember az éjszaka közepén felébred, ki kell mennie a mosdóba. Áram nincs, ha szerencsés, a hold talán világít annyira, hogy lássa, merre tart. Hálóruhában átsétál a kerten, akár hóban vagy esőben is, és be kell másznia egy koromsötét, fűtés és világítás nélküli kamrába, hogy elvégezze a dolgát. Ha ragyog a hold, vagy van gyertyája, azt is láthatja, hogy számtalan kellemetlen lény vár rá az árnyékszéken: denevérek, egerek, patkányok, kígyók, pókok, ezerlábúak, százlábúak – csupa olyan dolog, amit az ember nem szeretne az altája közelében tudni. A jókaiokról nem is beszélve. Így már érthető, hogyan lett a kerti budi a korai rémtörténetek gyakori helyszíne.

A történet főszereplője pedig egy kassiki, aki egy zen templomban szolgáló fiatal segéd, szó szerinti jelentésében: az étkezés bejelentője. Ezek a segédek ugyanis nagyon fiatal fiúk voltak, túl fiatalok ahhoz, hogy belépjenek a papságba, vagy olyan nehéz munkát végezzenek, amit más novíciusok végeznének. Ők segítettek ezért például az ételek felszolgálásában és, ahogy a nevük is sugallja, az étkezések bejelentésében is. A mesterek gyönyörű ruhákba és sminkbe öltöztették őket, és sokszor a magas rangú papok szeretőikké is váltak. Ilyen módon az idealizált szépség szimbólumai lettek, egyfajta gyermekbálványok is. Kassiki a neve a noh-maszkok egyik típusának is, amelyet jellegzetes hajviseletéről lehet azonosítani.)

Egy férfi éjszaka éppen a kerti budit használta, amikor egy gyönyörű, fiatal kassiki jelent meg előtte a kertben. Csupán egy pillantást vetett a férfira, majd hátborzongató nevetésben tört ki. A férfi megijedt, majd sietve felrángatta a ruháit, és kimenekült az árnyékszékről. Végigrohant az utcán, oda az első emberhez, akit meglátott, és megpróbálta megmagyarázni: „Ez… ez… ez…”. De abban a pillanatban a budiból ismét felhangzott a fiatal fiú vad kacagása. A férfi azonnal holtan esett össze. Az emberek különböző gyógyszerekkel és módszerekkel próbálkoztak, hogy megmentsék, de nem tudták újraéleszteni. Mindenki nagyon furcsának találta ezt az esetet. Az árnyékszék épületében pedig természetesen nem találtak senkit.

 

15. történet: Curuga tartomány kísértete

Egy curugai fogadóban megszálló utazó késő este a kerti vécébe ment. Az épület ablakán kinézve egy fehér kimonós nőt látott a fogadó hátsó ajtajában lófrálni, aki levertnek tűnt a ködös holdfényben.

Az utazó gyanakodni kezdett, hogy valami nem stimmel ezzel a nővel, és egy ideig figyelte őt, de az még mindig nem ment be a házba. Az utazó még gyanakvóbbá vált. Kilépett az árnyékszékről, és odament a nőhöz, hogy megszólítsa, de az ekkor teljesen eltűnt. Bizonyára valamiféle alakváltó volt – gondolta a férfi. Visszament a szobájába anélkül, hogy bárkinek szólt volna, és elaludt.

Amikor hajnalodott, és újra útra kelt, az utazó látta, hogy a fogadós egy oltár előtt térdel, és füstölőáldozatot mutat be. Amikor meglátta az utazót, odafordult hozzá, és így szólt:

– Ma van a feleségem halálának évfordulója. És tegnap éjjel álmomban élénken láttam, amint idejön, és a hátsó ajtóban ténfereg! – Aztán könnyekben tört ki.

Az utazó távozott, és később, amikor elmesélte a történetet másoknak, bevallotta, hogy nem volt szíve elárulni a fogadósnak, amit éjjel ő is látott.

 

16. történet: Hogyan győzte le Kurita Genpacsi a bakemonót

Egy Tomo nevű faluban, Bingo tartományban élt egy Kurita Genpacsi nevű férfi. Egy nap, miközben a háza mögötti füves mezőn tartózkodott, hirtelen egy nagy gesztenyefa ágain kuporogva észrevett egy hatvan év körüli nőt, akinek fekete fogai voltak és zilált, fehér haja minden irányba szétállt.

A nő Genpacsira nézett és ijesztően vigyorgott, a férfi pedig nagyon megijedt, de nem elrohant, hanem közömbösséget színlelve lábaszedve elsétált.

Aznap viszonylag világos éjszaka volt, a hold szétszórta sugarait, ezért Genpacsi kiment a verandára, hogy a csillagokat nézze és megnyugodjon. Valami azért motoszkált benne a furcsa délutáni incidens után, ezért amikor bement, becsukta a ház összes tolóajtaját. Amikor már kábultan feküdt az ágyában, valahol az alvás és az ébrenlét határán, egyszer csak a besütő holdfényben meglátta az idős nő árnyékát az egyik tolóajtón. Szavakkal nem lehet leírni azt a rettegést, amit érzett!

Genpacsi annyira megijedt, hogy készen állt kardot rántani és lesújtani a nőre, ha az belép a hálószobába. A nő már épp kezdte elhúzni az ajtót, egyik lábát már be is csúsztatta a szobába, amikor Genpacsi felkiáltott:

– Készen állok! – Kihúzta a kardját, és lecsapott a nőre. A furcsa lény mintha kicsit meggyengült volna a vágástól, de Genpacsi is elájult, mikor rájött, hogy tényleg nem emberi teremtménnyel van dolga. Úgy esett össze, mintha halott lenne.

Szerencsére a szomszédok összeszaladtak Genpacsi harci kiáltásaira, amivel megzavarta az éjszaka csendjét, és többen is odagyűltek, hogy megnézzék, mi történt. Genpacsit a földön fekve találták, alig lélegzett. Adtak neki gyógyszert és újraélesztették. Amikor magához tért, elmondott nekik mindent, ami történt. A titokzatos jókai-asszonyt azóta sem látták a környéken.

 

17. történet: A honnódzsii Sicsibjóe feleségének szelleme

A Honnódzsi templomban, Kiotó városában elt egy kiemelkedő szerzetes, aki nagyszerű orvos és gyógyító is volt. A hívei között volt egy Sicsibjóe nevű férfi is, akinek egy napon nagyon beteg lett a felesége. Segítséget kértek a szerzetestől. A férfi eljött a házukhoz, és amennyire csak tudta, kezelte az asszonyt, de a nő betegsége halálos volt, és a szerzetes tudta, hogy csak a nő kényelmét fokozhatja, de megmenteni nem fogja tudni.

Néhány nappal az asszony halála előtt a szerzetes ismét meglátogatta Sicsibjóe feleségét. Ezúttal a nő haja égnek állt és az arca skarlátvörösre változott. Látványa leírhatatlanul ijesztő volt. A szerzetes döbbenten tért haza. Három nappal később az asszony végül meghalt, és a holttestét azonnal Honnódzsiba vitték.

További három nappal később a szerzetes és az öccse épp tanultak. Egy olyan szobában ültek, amit csak egy tolóajtó választott el attól a helyiségtől, ahol a nő földi maradványait tárolták. Éjfél körül a szerzetes testvére lépések hangját hallotta, amelyek éppen ebből a szobából jöttek.

– Azt hiszem, tolvajt hallottam! – mondta. Az idősebb szerzetes is hallotta a hangokat, és úgy döntött, készen áll megvédeni a templomot. Kardot rántott és várt.

A betolakodó megpróbálta kinyitni a sódzsi tolóajtót, de az valamiért nem mozdult. Aztán úgy hallatszott, hogy a betolakodó a hátsó ajtóhoz oson. Néhány pillanattal később a testvérek hallották a konyhában alvó két szolgáló sikoltozó hangját, akik valami szörnyűséges dologról kiáltoztak.

A testvérek berohantak a konyhába.

– Mi történt?

A két szolga verejtékben úszott.

– Ez volt a legrémesebb dolog a világon! – mondták. – Sicsibjóe felesége bejött ide, és azt mondta, szomjas és vizet kér! Nagyon megijedtünk, ezért felajánlottunk neki egy kis vizet, amit megihat. Odament a mosogatóedényhez, és egy merőkanálból ivott is. Utána nem tudjuk, hová tűnt!

Az idősebb szerzetes furcsának találta a dolgot, és elment utánajárni, mi történhetett. A víz valóban folyt, és egy bambusz merőkanál pihent a mosogatóedény szélén. Micsoda szörnyűség!

 

18. történet: Hogyan változtatta a gyilkolás fehérré egy férfi haját

(Ebben a buddhista történetben az állatok megölése gyilkosságnak számít.)

Az Ecsigo tartománybeli Takada környékén élt egy híres szamuráj, Higucsi Mokuzaemon, aki harci és irodalmi jártasságáról egyaránt híres férfi volt. Azonban előszeretettel gyilkolt.

A birtokától néhány kilométerre állt egy Benzaiten templom. (Benzaiten a japán buddhizmus egyik istennője, aki a művészetekért és a tanulásért felel.) A templom előtt volt egy nagy tó, Mokuzaemon és szolgái pedig minden éjjel felkeresték ezt a tavat hálóval a kezükben, és kifogtak néhány halat, akiket megöltek.

Egy éjszaka Mokuzaemon egyetlen kísérő nélkül ment a tóhoz, és a túlsó partról egy tizenhat év körüli fiatal nő közelített felé.

Mokuzaemon gyanút fogott, és odaszólt neki:

– Ki jár erre?

A lány így válaszolt:

– Csak egy szolga vagyok, pont a tó túloldalán. Azért jöttem erre, hogy a templom konyháját használjam, de elfelejtettem valamit. Sajnálom, de nem bánnád, ha megkérnélek, hogy vigyázz a holmimra, amíg visszaszaladok azért, amit elfelejtettem?

Mokuzaemon furcsának találta a kérést, de azt válaszolta, hogy nem probléma. A nő egy kerek, fehér tárgyat vett elő, és a kezébe nyomta.

Mokuzaemon értetlenül állt. Nézegette a tárgyat, ami erős halszagot árasztott, de nem tudta értelmezni, hogy mi lehet az. Sosem látott még ilyet. Nemsokára a nő visszatért, visszavette a titokzatos tárgyat, megköszönte Mokuzaemonnak a segítségét, majd távozott.

Bár Mokuzaemont az irodalomban és a hadviselésben egyaránt kiképezték, ez az egész élmény annyira elbizonytalanította, hogy otthagyta a hálóit, és egyenesen hazament. Amikor azonban megpróbált belépni a házába, a felesége karddal támadt rá, és megpróbálta leszúrni.

Mokuzaemon felkiáltott:

– Mit csinálsz? Én vagyok az, Mokuzaemon! Hogy merészelsz rám támadni?!

A felesége értetlen képet vágott, majd gyorsan elővett egy tükröt, és megmutatta Mokuzaemonnak a saját tükörképét. A szamuráj haja és a szakálla olyan fehér volt, mint a hó. Mokuzaemon még jobban elgondolkodott, és elmesélte a feleségének mindazt, ami aznap este történt vele.

– A ma esti nő Benzaiten szolgája volt! Biztosan felháborodott, hogy halat fogtam a tavában, és ezért tette ezt velem. Mostantól kezdve abbahagyom a gyilkolást!

Ezután Mokuzaemon a buddhista utat követte. Ma az ő leszármazottai különböző fontos közéleti szerepben szolgálnak mindenfelé.

 

19. történet: A sunoban nevű lény az aizui Szuva-szentélyben

(A sunobanok a Nígata és Fukuoka hegyeiből származó kegyetlen démonok. Élénkvörös bőrük van, és általában papi ruhát viselnek. Sokszor egyetlen, csillagként világító szemük van, de létezik két szemű változatuk is. Szájuk fülig érő, félelmetes vigyorra húzódik, és amikor a fogaikat csikorgatják, az olyan hangot ad ki, mint a mennydörgés. A hajuk hosszú tűkre hasonlít. Akár 180 cm magasra is megnőhetnek, és a fejük a testükhöz képest elég nagy – erre utal a nevük is, ami széles, kerek tálcát jelent. Manapság sunobon a nevük, mivel Mizuki Sigeru képregényrajzoló, aki híressé tette e lényt, így írta.

A sunobanok a pszichológiai horror mesterei. Elsődleges tevékenységük az emberek megijesztése azáltal, hogy a megfelelő pillanatban felfedik rémisztő arcukat gyanútlan áldozataik előtt. A sunobannal találkozó emberek általában elájulnak, vagy akár meg is halnak az ijedtségtől. A sunobanok alkalmanként más jókaiokkal is együttműködnek, például segítenek embereket elfogni, hogy megegyék őket, vagy más, rangosabb jókaiokat szolgálnak, és az ő parancsaikat teljesítik.)

Réges-régen egy fiatal szamuráj egyedül utazott az Aizun átvezető úton. Hallott egy helyi legendát, miszerint egy szörnyeteg kóborol arrafelé, így amikor eljött az este és besötétedett, a szamuráj félni kezdett. Nem sokkal maga előtt az úton meglátott egy másik fiatal szamurájt, aki ugyanarra ment, mint ő. Meggyorsította a tempóját, hogy utolérje, és ne kelljen egyedül lennie éjszaka. Útközben mindenféléről beszélgettek, míg végül eljutottak a helyi legenda témájához is.

– Úgy hallottam, hogy van egy sunoban nevű lény, aki éjszaka megjelenik ezen az úton. Te is hallottál erről? – kérdezte a fiatal szamuráj.

Az útitársa felé fordult, és azt kérdezte:

– És állítólag valahogy így néz ki…? – Ahogy beszélt, a bőre elvörösödött, mintha vér borította volna. A haja tüskékké változott. A szeme úgy kezdett világítani, mint a csillagok. A szája fültől fülig szétnyílt, és egy sor borotvaéles agyarat mutatott, amik pengeként csattogtak!

A fiatal szamuráj annyira megrémült, hogy ott helyben, az út közepén elájult.

Amikor magához tért, már egyedül volt. Észrevette, hogy épp a szentély előtt van, futásnak eredt, és bekopogott a legközelebbi házba, hogy ott vízért könyörögjön, és esetleg szállást is megpróbáljon kijárni magának.

Egy asszony lakott ott, és amikor meglátta a szegény szamuráj szemében a rémületet, behívta őt, megitatta, és aggodalmasan faggatta róla, hogy mi történt vele. Ahogy az idegei megnyugodtak, a szamuráj bátorságot gyűjtött, és elmesélte, miféle szörnyeteggel találkozott.

– Szegénykém! Milyen borzalmas látvány lehetett ez, egyedül az úton – vigasztalta az asszony. – Egyébként a szörny, amit láttál, valahogy így nézett ki? – És ahogy a nő feltette ezt a kérdést, az arca átalakult pontosan azzá a sunobanná, amit a szamuráj már korábban is látott.

Egyesek szerint a szamuráj ismét elájult. Mások szerint sikoltozva rohant ki a házból, és egészen a saját otthonáig futott, ahol elbújt a takarója alá, és nem is mert többet előjönni onnan. Az eset utáni harmadik napon aztán meghalt.

 

20. történet: Hogyan találkozott az Amagaszakiból származó Denzaemon egy bakemonóval a termálforrásnál

Egy Amagaszaki nevű helyen, Szeccu tartományban, élt egy Denzaemon nevű férfi. Egy nap elment az Arima termálforráshoz fürdeni, amikor is, hogy hogy nem, a semmiből előbukkant egy gyönyörű nő.

– Kérlek, engedd meg, hogy csatlakozzam hozzád a fürdőben – mondta a nő.

Mivel a nő nő volt, Denzaemon beengedte a fürdőbe.

Aztán a nő tovább próbálkozott:

– Engedd, hogy megmossam a hátadat!

A nő olyan kellemesen súrolta és vakargatta Denzaemon bőrét, hogy a férfi hamarosan elszundított. Mire észbe kapott, már egy darab hús sem maradt a hátán. A nő egészen a csontjaiig és a gerincéig lekarmolta és megette, aztán eltűnt. Ahogy a régi mondás tartja: a forrásokban és a fürdőkben mindig van egy bakemono!

 

21. történet: A micukei fogadó ragaszkodó gozéja

(A címben szereplő goze a zató női megfelelője, akiket 2. történetben bemutattam. Mind a gozék, mind a zatók általában utazó szórakoztató művészek voltak, akik történeteket meséltek, énekeltek és doboltak, biván vagy samiszenen játszottak, de végezhettek masszázst vagy akupunktúrás kezeléseket is, attól függően, hogy milyen tanulmányokat végeztek. Ezekben az emberekben az volt a közös, hogy mind vakok vagy gyengénlátók voltak, a XIV. századtól pedig a sógun által támogatott céhekben tömörültek – olyan munkákat végeztek, amik a látók számára tiltottak voltak, épp azért, hogy ne vegyék el a nem látók elől a számukra is végezhető foglalkozásokat, és így ők is a társadalom hasznos tagjai maradhassanak.)

Egy Kiotóból kelet felé utazó férfi egyszer megszállt egy micukei fogadóban, a Tótómi tartományban. Késő este csodás női hangot hallott a szomszédos szobából, amely egy balladát énekelt, amit samiszennel kísért. A dal és a hang is olyan gyönyörű volt, hogy az utazónak összeszorult a szíve. Eluralkodott rajta a nosztalgia, nem bírt parancsolni magának, besurrant hát a szomszédos szobába, hogy megnézze az énekesnőt. A szoba azonban kivilágítatlan volt. A férfi ezt szörnyen furcsának találta, ezért felfedte kilétét:

– Jó estét! Ki tartózkodik ebben a szobában? Én Kiotóból érkeztem, de ilyen zenét még a fővárosban sem hallottam soha! Nem tudtam tovább uralkodni magamon, ezért kíváncsiságomban belopództam ide! Úgy hiszem, az istenek és buddhák által összehozott találkozó ez! Kérlek, engedd meg, hogy veled töltsem az éjszakát, és beszélgessünk, míg felkel a nap!

A nő azonban így válaszolt:

– Hogyan is mutatkozhatna egy olyan alacsony rangú ember, mint én, egy fővárosi vendég előtt? – Ez olyan kedvesen és alázatosan hangzott, hogy a férfi vágyakozása a nő után még erősebb lett.

– Ó, kérlek, ne fogd vissza magad! Még nem vagyok házas, de a következő két életemre elkötelezném magam neked!

A nő erre így felelt:

– Ha valóban így érzel, és ha az istenekre esküszöl, hogy életed végéig feleségedül veszel, akkor nem bánom, velem töltheted az éjszakát.

A férfi egész Japán összes istenének nevére megesküdött, félelmetesen magasztos esküket mondott, hogy meggyőzze a nőt. A nő annyira meghatódott a szavai hallatán, hogy megnyitotta a szívét és a fekhelyét a férfi előtt, és úgy töltötték együtt az éjszakát, mintha ezer éjszaka lett volna.

Hamarosan azonban eljött a reggel. Amikor a férfi ránézett a nő arcára, és meglátta, milyen csúnya, annyira megdöbbent, hogy kirohant a fogadóból anélkül, hogy fizetett volna a szobájáért. Kelet felé futott, de aztán arra gondolt, hogy a nő esetleg követni fogja az eredeti útvonalán, ezért visszafordult, hogy hazatérjen a fővárosba. Amikor azonban elérte a Tenrjú kompot és visszanézett, látta, hogy a nő bizony ugyanúgy gondolkodott, ahogyan ő, és szintén arrafelé igyekszik.

A férfi kétségbe volt esve. Megbízta hát gyorsan a kompost, hogy ölje meg a nőt és dobja a folyóba, fizetségül pedig egy kardot adott neki és 10 aranypénzt. A kompos annyira örült a pénznek, hogy a karddal leszúrta a nőt, majd be is dobta a vízbe. A házasság elől megmenekült utazó megkönnyebbült, és úgy döntött, hogy most már folytathatja eredeti útját, nem kell hazamennie – visszasietett hát a fogadóba, hogy ismét ott töltse az éjszakát, és reggel induljon tovább.

Az éjszaka közepén valaki hevesen kopogtatott a fogadó kapuján. A fogadós kiment, és meglátott egy nőt, aki egészen másképp nézett ki, mint a legtöbb ember. Valahogy nem is volt emberszerű.

– Látni akarom a fővárosi férfit, aki ebben a fogadóban szállt meg! – követelte a nő.

A fogadós úgy megijedt, hogy a haja is égnek állt. Azt válaszolta hát, hogy a fogadóban épp nincs egy vendég sem. Aztán becsukta az ajtót, és felébresztette a férfit, hogy keresik. Az utazó nagyon kétségbe esett, ezért a fogadós elbújtatta a raktárhelyiségben, hogy a szobája helyett ott tölthesse az éjszakát.

Egyszer csak az asszony újra megjelent, berúgta a bejárati kaput, és betört a fogadóba. Mindenütt kereste a férfit, mindent felforgatott, végül a raktárba is bement. A fogadós kiabálást és sikoltozást hallott, de túlságosan félt ahhoz, hogy utánanézzen a dolognak.

Csak reggel merészkedett elő, hogy megnézze, mi történt. Az utazót három darabra tépve találta, és sosem tudta meg, miféle lény volt valójában a nő, aki ezt tette vele.

 

22. történet: Az onoderamurai bakemono

(Mielőtt belefogok a mesébe, gyorsan adok két magyarázatot is, amiről korábban már volt szó:

• A mai történetben szereplő jókai névtelen, de az eredeti japán szövegben bakemono és henge néven is említik. A feltételezés tehát az, hogy valószínűleg valamilyen alakváltó állatról van szó.

• A történet megemlíti az „ökör óráját”. Az ökör órája az éjszaka legmélyebb, legsötétebb része, úgy hajnali kettő körül. A régi időkben Japánban nem ugyanazt az órát használták, mint manapság. A napokat tizenkettő, nagyjából százhúsz perc hosszúságú „órára” osztották, a kínai állatöv tizenkét állata alapján. Az órák hossza az évszakoktól és a napfény mennyiségétől függően változott, de a napfelkelte, a déli órák és a napnyugta körül rögzítve voltak. Nyáron a napfény ereje miatt a hat nappali óra hosszabb, míg a hat éjszakai óra rövidebb volt, télen pedig fordítva. Az ökör órája az az idő, amikor a gonosz szellemek a legerősebbek, és van egy híres fekete mágiás átok is, amit ekkor kell gyakorolni – így rontást, vagy akár halált is hozhatunk az ellenségeinkre.)

A Szagami tartománybeli Onoderamura falucskában állt egy ház, amelyben egy bakemono élt, és amelybe ezért senki emberfia nem akart beköltözni. Egy nap egy utazó érkezett a fővárosból, és éppen ebben a faluban szállt meg. A fogadós sok mindenről beszélgetett vele, többek között a különös jókai házáról is. Az utazó bátor harcos volt, ezért kíváncsiságában azt mondta:

– Ez igen ritka dolog. Megnézem, milyen lény ez, és akkor lesz egy nagyszerű történetem, amit hazaviszek magammal a fővárosba!

A fogadós próbálta megállítani, de az utazó nem hallgatott rá.

Éjfél körül aztán el is ment a házba. Szorosan behúzta az ajtókat, belülről bezárta őket, és kitalálta, hogy stratégiailag hol lenne jó elbújnia. Végül egy nyolc tatami méretű szobát választott, amelynek a keleti falán egy ablak helyezkedett el. Az ablak a körülbelül száz méterre kezdődő sűrű erdőre nézett.

Az éjszaka előrehaladtával, mikor elérkezett az ökör órája, valami fehéren felizzott a fák között, akár egy villám. Az utazó kardot rántott, és tovább várt.

Egy idő múlva az erdő már úgy világított, mintha nappal volna. Még a szobát is olyan fénnyel vonta be, mint délben. Az utazó pislogott, és hirtelen egy negyven év körüli férfit látott meg az ablak túloldalán. A férfi úgy csillogott, ahogy a forró levegő izzik, de beesett, sápadt és élettelen arca leírhatatlanul borzalmas volt. Az ablakba kapaszkodott, megpróbálta kinyitni, és közben nehézkesen lélegzett.

Az utazó, katonás ember lévén, karddal a kézben várt, készen arra, hogy megölje a férfit, ha az bejutna. Az azonban bejelentette a terveit:

– Itt nincsen ajtó. A konyhán keresztül fogok bemenni.

Ebben a pillanatban kivágódott a ház összes ajtaja, a lény pedig belépett a házba. Az utazó úgy gondolta, nehéz lenne karddal megölni ezt a férfit, ha valamiféle alakváltó, ezért inkább úgy döntött, megpróbálja elkapni. Ráugrott a bakemonóra, de az mellkason rúgta. Az utazó a rúgástól kizuhant az ablakon és elájult, a lény pedig elmenekült.

Másnap reggel a fogadós és néhány falubeli, mivel már aggódtak az utazóért, elmentek a házhoz. A földön fekve találtak rá, még mindig ájultan. A falusiak megdöbbentek, gyógyszert próbáltak belediktálni, hogy újraéleszthessék, lélegeztették is, míg végül az utazó magához tért. Amikor megkérdezték, mi történt, elmesélte nekik az egész történetet. A falusiak ellenőrizték az ajtókat, amelyeket a bakemono berúgott, de a reteszek mind a helyükön voltak, belülről zárva, ugyanúgy, mint előző este. Senki sem tehetett mást, minthogy a fejét vakarta, milyen furcsa ez az egész.

Ezután az emberek még kevésbé akartak abban a házban lakni.

 

23. történet: A rokurokubi Fucsúból, Ecsizen tartományból

Egyszer egy Ecsizen tartománybeli, Kita körzetből származó férfinak sürgős dolga akadt Kiotóban. Még éjszaka is utazott, és amikor egy Szavaja nevű mezőn haladt át, észrevette, hogy annak közepén áll egy nagy kőpagoda. A pagoda mögül pedig előbújt valami, amit a férfi messziről csirkének látott, és akármilyen irányba haladt is az ember, ez a dolog elállta az útját. Amikor a férfi közelebb ért, észrevette, hogy nem is csirke az a dolog, hanem egy női fej.

A fej felnézett a férfira és rámosolygott. A férfi megőrizte hidegvérét, kardot rántott, és elütötte vele a fejet, mintha csak egy labda volna. A fej elrepült, de a férfi ahelyett, hogy örült volna, hogy megszabadult tőle, üldözőbe vette. Déli irányba menekült a fej, a férfi meg utána. Amikor Fucsúba értek, a fej bemenekült egy ház ablakán.

A férfi gyanút fogott, ezért egy ideig a bejáratban állt. Bekukucskált az ablakon is, és hallgatózott, hogy mi folyik odabent. Egy nő hangját hallotta, aki a férjéhez beszélt:

– Jaj, de rémisztő! Éppen azt álmodtam, hogy a Szavaja mezőn haladtam át, és egy férfi karddal támadt rám! Elfutottam előle, és valahogy sikerült visszajutnom ide.

Amikor a férfi ezt meghallotta, bekopogott az ajtón, és belépett a házba.

– Nem akarok udvariatlan lenni, de az imént Szavaja felől jöttem, és találkoztam egy lénnyel, akit egészen idáig üldöztem… – Ezután a férfi részletesen elmesélte az egész történetet.

– Valóban? – csodálkozott teljes elfogadással a nő. – Úgy szégyellem magam a bűneim miatt! – kiáltotta.

Azt beszélik, nem sokkal később elhagyta a férjét, Kiotóba utazott, levágta a haját, és belépett egy remeterendbe, hogy ott imádkozzon a lelkéért.

Ezután már nagy bizonyossággal mondták az emberek:

– Tényleg létezik olyan, hogy rokurokubi!

 

24. történet: A szamuráj halálszellem Szendaiból

Egy Ósuban, Szendaiban élő szamuráj egyszer megtagadta mestere parancsát, ami miatt szeppukut, vagyis rituális öngyilkosságot követett el a Tógandzsi nevű templomban (ne feledjük, ez nem keresztény kultúrkör, így ez nem egy bűnös, hanem egy dicsőséges halál, amely megmentette az engedetlen szamuráj jóhírét). A szamuráj temetése során a testét koporsóba helyezték, és tíz szerzetes kísérte utolsó útjára, majd imádkoztak a lelkéért. Mikor már nagyon későre járt és a füstölők illata is álmosítóan hatott, a két legalacsonyabb rangú szerzetesen kívül az összes elszenderedett a koporsó körül.

A két ébren maradt szerzetes egyszer csak azt vette észre, hogy a holttest kimászik a koporsóból, és odamegy egy papírlámpáshoz. Letépte róla a papírborítást, amiből kanócot csavart, majd a kanóccal felszívta a lámpások olaját az olajos kancsóból. Aztán odakúszott a legmagasabb rangú szerzeteshez, a papír kanócot az orrába dugta, és megszívta a végét. A holttest ezt egyenként, csökkenő rangban megtette az összes szerzetessel, míg végül a legalacsonyabb rangú szerzetesek következtek volna.

A két szerzetes ekkor végre magához tért döbbenetéből, és hanyatt-homlok kimenekültek a konyhába, ahol, akit csak találtak, annak elmondták, mi folyik a virrasztás körül. Mindenki szörnyen gyanúsnak találta a hadoválásukat, ezért együttesen mentek felderíteni az esetet. A nyolc szerzetest úgy találták, ahogy elszundítottak, de már halottak voltak. A koporsó még mindig ott feküdt közöttük, de a holttest eltűnt belőle.

– Micsoda különös és egyedülálló eset! – mondta mindenki.

 

25. történet: Hogyan mentett meg Rokutan no Gensicsi egy házasságtörő nőt

Kiotó fővárosában élt egy híres szerencsejátékos, akit Rokutan no Gensicsinek hívtak. Egy nap elhatározta, hogy Japán keleti részébe utazik, ahol, úgy hallotta, jobb ellenfeleket találhat magának. Útközben besötétedett, ezért megállt egy faluban, hogy szállást keressen, ám egy helyi lakos azt mondta neki:

– Ebben a faluban tilos szobát kiadni embereknek! De ha innen továbbáll, körülbelül 10 kilométerre az út mentén találhat valamit.

Gensicsinek nem volt más választása, mint továbbmenni, de az említett távolságra semmit sem talált. Keresgélt itt-ott, és ahogy egyre sötétedett az éjszaka, az erdőben egy szentélyre bukkant, ahol csak néhány gyertya világított. Szerencsésnek érezte magát, hogy talált egy helyet, ezért úgy döntött, ott tölti az éjszakát.

Éppen éjfél után meglátta, hogy kelet felől halvány tűz fénye emelkedik. Gensicsi eltűnődött, mi lehet az, és ahogy figyelte a tűz irányát, észrevette, hogy az egyre közelebb és közelebb jön a szentélyhez. Kiderült, hogy egy harminc körüli férfi papírlámpása világított, aki egy nagy karddal a kezében lépett be a szentélybe.

Gensicsinek égnek állt a haja, és félelmében elbújt. A férfi körülnézett a szentélyben, és mivel nem vette őt észre, felmászott az emeletre. Gensicsi még jobban megijedt, és éppen azon tűnődött, mi lehet odafent, amikor meghallotta egy nő sikolyát a feje fölül. Nem sokkal később a férfi visszatért a földszintre, és kezében a papírlámpással, távozott arra, amerről jött.

Gensicsi aggódni kezdett, ki lehet az emeleten. Meggyújtotta a szentély gyertyáinak egyikét, és felment, hogy megnézze. Egy húsz év körüli, gyönyörű nőt fedezett fel, sebekkel borítva és megkötözve. Gensicsi elborzadt.

– Ki maga? – kérdezte.

– Nem vagyok alakváltó! – biztosította azonnal a nő. – Szégyellem, hogy ezt kell mondanom, de csak egy nő vagyok, aki megcsalta a férjét. Emiatt minden éjjel megbüntet. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan meg fog ölni. Kérem, könyörüljön rajtam! Ha elvágja ezeket a köteleket, és megment, soha nem fogom elfelejteni a jóságát, egészen az örökkévalóságig! – A nő ekkor kínjában felsírt.

Gensicsi elgondolkodott a helyzeten, de annyira megsajnálta a nőt, hogy elvágta a köteleit. A nő úgy megörült, hogy tapsikolni kezdett.

– Jaj, már most annyira hálás vagyok! Azonnal el is mennék innen, de egy lépést sem tudok tenni. Megtenné, hogy elvisz a hátán? A szüleim háza körülbelül öt és fél kilométerre van innen, kérem szépen, vigyen oda!

Gensicsi úgy érezte, nincs más választása, ezért a hátára emelte a lányt, és lecipelte a létrán, majd ki a szentélyből. Miután körülbelül öt-hatszáz métert megtett, a nő így szólt:

– Ó, jaj, valamit ottfelejtettem a szentélyben! Kérem, vigyen vissza!

Gensicsi megsajnálta a nőt, ezért visszacipelte a szentélybe. Ezután a nő bemászott a tornác alá. Gensicsi már éppen azon bosszankodott, hogy a bolondját járatják vele, amikor a nő visszakúszott hozzá a veranda alól, és egy papírba tekert csomag volt nála. Gensicsi tehát visszavette a nőt a hátára, és folytatták útjukat. Nemsokára megérkeztek a nő szüleinek házához. Gensicsi elmagyarázta a történteket a nő szüleinek, akik nagyon megörültek.

– Micsoda megmentő! – mondták, és sok mindennel megajándékozták a férfit. Amikor Gensicsi éppen búcsúzott, a nő kijött utána, udvariasan meghajolt, majd átnyújtotta a papírba tekert csomagot.

– Ez a szerelmem feje. Kérem, adja át valahol egy templomnak!

A nő átadta a csomagot, valamint 30 aranyat Gensicsinek.

Gensicsi elfogadta a csomagot és a pénzt, majd távozott. Néhány kilométerrel arrébb egy folyóba dobta a csomagot, az aranyat pedig megtartotta magának. Ahelyett, hogy kelet felé vette volna az irányt, visszafordult a főváros felé. Mindenkinek azt mondta, azért tudott ennyi pénzt szerezni, mert bátor ember volt…

 

26. történet: Hogyan lett Kagában egy cucsigumóból igazi nő

Amikor egy jómódú férfinak lehetősége nyílt rá, hogy köztisztviselő legyen, Kiotóból Kaga tartományba költözött, és szobát bérelt egy városi házban. A tulajdonos lánya olyan gyönyörű volt, hogy amikor a férfi meglátta, azonnal beleszeretett, és a szíve szakadt érte. A férfi hívatta a szolgáját, egy szamurájt, és bevallotta neki a lány iránti erős érzéseit.

A szamuráj megszánta a férfit, és felajánlotta, hogy közvetít közöttük. A férfi így udvarolni kezdett a lánynak, aki pedig könyörületes jellem lévén hamarosan megnyitotta a szívét a férfi előtt, és éjszakáról éjszakára meglátogatta őt sötétedés után a szobájában.

Egyik éjszaka a szokásos módon belopódzott a férfihoz, aki ugyanúgy örült neki, mint mindig. De miközben mély szerelmi fogadalmat váltottak, a férfi szamurája belépett, és meghallotta a nő hangját a sötétben. Csodálkozott, mert az imént beszélt ő is a lánnyal, ezért elment utánajárni, mi folyik itt. Kiderült, hogy a ház tulajdonosának lánya még mindig a konyhában volt, éppen ott, ahol a szamuráj találkozott vele. A szamuráj annyira meglepődött, hogy újra felment a szobába, és kihívta a férfit, hogy elmondja, mit látott.

– Ebben az esetben ez biztosan egy alakváltó, amelyik el akarja csábítani a szívemet! – mondta a férfi. Visszament a szobájába, megragadta a lányt, és a kardjával leszúrta. A lány felsikoltott, és azonnal eltűnt szem elől.

Amikor felvirradt a hajnal, a szamuráj és a gazdája meglátták, hogy a szobától a házon keresztül vérnyomok vezetnek kifelé. Követték a nyomokat, egyenesen a hegyekbe. Már vagy négy kilométert gyalogoltak, egyre mélyebbre és mélyebbre a fák közé, amikor találtak egy másik vérnyomot is, amely egy sziklabarlangban végződött. Odabent megtalálták a lány holttestét.

A férfi még jobban összezavarodott. Visszavitte a lány testét a városi házba, és néhány napig figyelte, de a lány alakja nem változott át. Csak elszáradt.

Eközben a ház tulajdonosának valódi lánya egészséges és sértetlen maradt. Ez egy szavakkal kifejezhetetlen módon furcsa történet!

 

27. történet: Ecsigo tartomány nekomatája (macska alakváltója)   

Élt egyszer egy gazdag ember Ecsigo tartományban. Egy nap rendkívül gyönyörű nő állt meg a bejárati kapuja előtt:

– Szolgálni szeretném ezt a házat! – mondta a nő.

Amikor a ház úrnője ezt meghallotta, nagyon megörült:

– Milyen kitűnő időzítés! Maga lehetne a lányunk új szobalánya!

Hamarosan kiderült, hogy a nő sokféle művészetben jártas, a festészettől kezdve a virágkötészetig, sőt még a kalligráfiában is. A gazdag ember és a felesége nagyon örültek, hogy ilyen szobalányra találtak, ezért nagyon kedvesen bántak vele.

Egy nap a ház asszonya elsétált az új szobalány szobája mellett, és amikor észrevette, hogy ég  a lámpa, bekukkantott. Amit látott, borzalmas volt: a nő levette a saját fejét, és a komódra tette! Aztán kisminkelte és szép feketére festette a fogát (ez szokás volt akkoriban), majd visszatette a fejet a testére, és folytatta normális tevékenységeit.

A ház asszonya megrémült. Másnap magához hívatta a szobalányt, és kitalált valami ürügyet, hogy kirúghassa. Amikor ezt megtörtént, a szobalány furcsán tekintett rá:

– Azt hittem, örökké itt szolgálhatok, de hirtelen kirúgnak… Talán látott valamit, ami nem nyerte el a tetszését? – kérdezte.

– Nem, semmi ilyesmi – biztosította gyorsan a ház asszonya. – Minden esetre sajnos el van bocsátva. Ha eljön az ideje, hogy a lányom férjhez menjen, és szüksége lesz szobalányra, újra felkeresem!

– Micsoda mocskos hazugság! – kiáltotta az elbocsátott szobalány, majd hirtelen az asszonyra ugrott, és a torkába harapott.

De szerencsére meghallotta a dulakodást egy szolga, kardot rántott, és leszúrta a szobalányt. Az holtan esett össze, a szolga pedig felhasította az oldalát. Az egykor gyönyörű nő alakja egy pillanat alatt öreg macskává változott, fültől fülig érő hatalmas szájjal és fogakkal, szarvakkal és két farokkal. Ugyanaz a házimacska volt kissé elváltozott formában, amely sokáig a házban élt, de egy nap eltűnt. Átváltozott egy nekomátává!

A ház asszonya két teljes hónapig szenvedett a sebesülésétől.

 

28. történet: A maó, aki nővé változott, hogy megakadályozza egy szerzetes átkelését

(A maó szó két kandzsiból áll: 魔, azaz ma = démon, ördög, gonosz szellem és 王, azaz ó = király. Ez egy általános név, ami nem egy konkrét jókaira utal, hanem a legerősebb és legrosszabb természetfeletti erőknek van fenntartva. Azok, akik olyan hatalmasak, hogy királyként uralkodnak, és kisebb szellemek egész légiói szolgálják őket.

Ebben a történetben az adott maót úgy említik, mint a hatodik ég egyik démonkirályát. A buddhista kozmológiának ez a része a legmagasabb mennyország és a kozmosz legélvezetesebb birodalma. E birodalom lakói a kozmosz leghatalmasabb lényei, akiket szenvedélyeik és vágyaik irányítanak. Bármit, amit akarnak, megkaphatnak. Semmiben sem szenvednek hiányt, ivás, lakmározás, szex, zene, mészárlás; minden ismert és ismeretlen élvezet a rendelkezésükre áll.

De minden élvezetnek ára van! Az itt élő lények sem halhatatlanok, és amikor végül meghalnak, mivel életüket évezredekig a kozmosz legerősebb vágyai irányították, annyi rossz karmát halmoznak fel, hogy a legmélyebb poklokba zuhannak a következő vagy akár több elkövetkező életükre.

Ebből látható, hogy a buddhizmusban attól, hogy egy lény a mennyben él, még nem lesz automatikusan jó. Ennek a mennyországnak különböző lakói lehetnek; istenek, démonok, ördögök, angyalok is. Egyesek jóindulatúak és igazságosak, míg mások élvezettel gyilkolnak, ölnek, erőszakolnak, kínoznak, mészárolnak és háborúznak. Ugyanúgy barátokat és ellenségeket szereznek, mint az emberek, csak sokkal szenvedélyesebben. Úgy tartják a haragot, mint senki más, és a kozmosz minden hatalmával rendelkeznek a bosszúálláshoz, ezért szeretnek kreatívan büntetni.)

A Szeccu tartománybeli Kacuodzsi templom közelében élt egy nemes szerzetes. A szexuális vágy ösvényének azonban még az állatok is nehezen tudnak ellenállni, ezért ez a szerzetes sok éven át titkos szeretőként tartott egy nőt. Egy nap azonban elgondolkodott azon, milyen szörnyű lenne, ha valaki, aki Buddha útját követi, megfertőződne a világi örömök által, és a következő életében mégiscsak a pokolba zuhanna. Konzultált egy szerzetestársával, megbánta tettét, és újra elkötelezte magát, hogy tiszta testtel és elmével követi Buddha útját. Az egykori szeretője azonban nem tudta elengedni őt, és időről időre felkereste.

A szerzetest ez szörnyen aggasztotta, a szorongás miatt meg is betegedett. Az egyetlen dolog, ami eszébe jutott, hogy megkérte egy barátját:

– Ha az a nő megint meglátogatna, találj ki valami hazugságot, és küldd el! – Az asszony meg is érkezett, és a szerzetes felől érdeklődött. A szerzetes barátja azt mondta neki, hogy a szerzetes előző este elment egy aszketikus zarándokútra. A nő elcsüggedt és elment.

Ezután a szerzetes betegsége egyre súlyosabbá vált, és végül meghalt.

Mivel a szerzetes barátai nagyon közel álltak hozzá, végül elmentek az asszonyhoz is, és elmondták neki a szerzetes halálának körülményeit. A nő azonban a legkevésbé sem tűnt szomorúnak.

– Ez a szerzetes ötszáz életen át az ellenségem volt! Amikor szerzetes lett, és megpróbálta elérni a teljes megtisztulást, én megakadályoztam! Ha itt lettem volna a halála idején, nem engedtem volna el ilyen békésen! –A nő dühében hatalmas szörnnyé változott. Szemei úgy ragyogtak, mint a nap és a hold, szájából pedig lángok lövelltek ki. Hangosan sikoltozott, majd felemelkedett az égbe. Egy ideig villogtak körülötte a felhők, majd eltűnt.

Erről beszélt Buddha, amikor azt mondta, hogy a hatodik ég démonkirályai megpróbálják becsapni az érző lényeket, hogy eltérítsék őket a helyes ösvénytől.

 

29. történet: Hogyan menekült meg Unsó, a szerzetes Sima tartományból, egy mérges kígyó elől

(A mai jókai vélhetően egy kígyó, bár a japán terminológia ebben sokszor nem következetes. A jókai történetekben a kígyó szó általában 大蛇, amit daidzsának, óhebinek vagy orocsinak is lehet ejteni. A jelentése óriáskígyó, de gyakran használják a sárkány analógiájára, ami egyébként 龍 vagy 竜, és kiejthető, mint rjú vagy tacu. A kifejezéseket gyakran keverik ugyanazon történeten belül is, ezért kicsit zavarba ejtő, hogy a szóban forgó lény most akkor óriáskígyó vagy sárkány-e. Az igazság az, hogy a japán folklórban nincs nagy különbség, általában sem húzódnak egyértelmű határok az állatok között. Egyes lények akár egymás alakját is felveszik, a rókának néha macska a gyermeke, a borz, a nyestkutya és a menyétfélék pedig olyan szinten összefonódnak, hogy eltérő régiókban egymás nevét is viselhetik. A jókai történetekben el kell fogadnunk, hogy természetüknél fogva ellentmondásosak és megismerhetetlenek.)

Amikor egy Unsó nevű szerzetes zarándokútra indult Kumanóból Sima tartományba, felfedezett egy barlangot, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. Átmenetileg ebben a barlangban húzta meg magát, hogy gyakorolja az aszkéta életmódot, a barlang mélyéről azonban egy idő után nyomasztó halszag áradt.

Egyszer, miközben a szerzetes egy szútrát olvasott és imákat recitált, hatalmas kígyó bukkant elő a barlang mélyéről. Száját kitátotta, mintha fel akarná falni Unsót, a szútrák hallatán azonban lehajtotta a fejét, majd visszahúzódott a barlangba.

Unsó folytatta imáit és szavalatait. Nem sokkal később egy ősi kimonót és fejdíszt viselő férfi lépett ki a sötétből, és meghajolt előtte:

– Én vagyok ennek a barlangnak az ura. Több tízezer éve élek itt. Megszámlálhatatlanul sok embert és állatot zsákmányoltam. Most, hogy egy nemes szerzetes idejött, és hallottam Buddha szavait, minden gonosz gondolatom elcsitult. Az eső, ami ma este zuhog majd, az örömkönnyeim áradata lesz. Legyen ez nagyságom bizonyítéka. Ezentúl elfordulok a gonosz útjától és hálával követem Buddhát.

Ezt követően a férfi meghajolt a földig, megköszönte a szerzetesnek a segítségét, és eltűnt.

 

30. történet: A kumanói gazda, akinek a feleségét elrabolta egy henge (olyan alakváltó, akinek nem ismerjük a valódi formáját)

Egy Kumano közelében élő földműves egyszer csak rájött, hogy nem tudja megfizetni az éves adót, ezért elmenekült a feleségével a vadonba. Ahogy mentek, besötétedett, így kénytelenek voltak egy út menti szentélyben tölteni az éjszakát. Amint letelepedtek, hirtelen egy nő jelent meg a semmiből.

– Honnan jöttetek? – kérdezte. A gazda örült, mert azt hitte, a nő a szentélyhez tartozik.

– Földműves vagyok erről a környékről, de sajnos el kellett hagynunk az otthonunkat – mondta.

– Ebben az esetben kérem, lakjatok itt. Gyűjtsetek leveleket, és rakjatok tüzet – mondta az asszony. A gazda örült a szíveslátásnak, és elment leveleket gyűjteni.

Amikor visszatért, nem találta a feleségét, de kisvártatva meghallotta a sikoltozását a hegytető irányából. Rögtön arra gondolt, hogy a korábban felbukkanó asszony valami henge, aki elragadta a feleségét, így elindult őket megkeresni. A hegy azonban magas volt, az erdő mély, nem találta azt a helyet, ahonnan a felesége sikolyai hallatszódtak.

Miközben keresgélt, megvirradt a hajnal. A gazda kétségbeesetten kutatott itt-ott, és egyszer csak egy cédrusfára bukkant: a felesége teste két részre szakadva lógott egy ágról a magasból. A gazda felordított és zokogott, de már nem tehetett semmit. El sem érte a holttestet.

Ekkor egy magányos férfi lépett oda hozzá:

– Mit gyászolsz? – érdeklődött.

A gazda elmondott neki mindent, ami történt, és megmutatta a felesége maradványait.

– Micsoda tragédia! – mondta a férfi. – Ha átadod nekem a kardokat, amiket hordasz, leszedem a holttestet a fáról, és eltemetheted!

A gazda hálás volt. Odaadta a férfinak a katanáját (a hosszú kardot), de azt mondta:

– A vakizasimat (a rövid kardot) megtartom.

– Jól van, megpróbálom leszedni – felelte a férfi, és felmászott a fára. Amikor aztán elérte a nőt, apró darabokra tépte a tetemét és felfalta. – Ha nekem adtad volna a rövid kardot is, veled is ezt tettem volna! – Azzal felrepült az égbe, és eltűnt.

A gazda annyira tanácstalan volt, hogy megkérdezte a helyieket, miért történhetett velük ilyesmi. Ők azt mondták neki:

– Az a templom olyan templom, ahová nőknek tilos belépni. Biztosan ezért.

A gazdát a vakizasija pedig azért védte, mert Szandzsó Kokadzsi mester kovácsolta. (Japánban a kard talizmán is, amely úgy védi a gazdáját, mint egy védőistenség.)

 

31. történet: Bungo tartomány festett holttestű felesége

Élt egyszer egy ember Bungo tartományban, akinek tizenhét éves felesége híres volt szépségéről, ők ketten pedig arról, milyen jó a kapcsolatuk. Amikor az ágyban beszélgettek, a férfi mindig azt mondta a feleségének:

– Ha te előbb halsz meg, mint én, soha többé meg nem házasodok!

Egy napon azonban a felesége megfázott és meghalt. Utolsó perceiben azt mondta a férjének:

– Ha sajnálsz engem, akkor nem kell eltemetned vagy elhamvasztanod. Ehelyett tépd fel a bendőmet, vedd ki a belsőségeimet, tölts meg rizzsel, majd fesd be a testem tizennégy réteg lakkal. Építs egy kis kápolnát, és helyezz el benne, tegyél egy gongot a kezembe, aztán gyere el hozzám imádkozni minden reggel és este.

A férfi teljesítette az asszony utolsó kívánságát. Felnyitotta a hasát, megtöltötte rizzsel, a külsejét bevonta lakkréteggel, épített egy kápolnát és elhelyezte benne a testét. Két éven át imádkozott előtte, és nem vett nőül új asszonyt. Egy barátja azonban végül meggyőzte, hogy teljesen megszállottként viselkedik, házasodjon meg végre megint, és kezdjen új életet.

Az új feleség azonban már az első napokban sem volt boldog, többször is könyörgött a férfinak, hogy inkább váljanak el. A férfi próbálta megbékíteni, de a nő nem hallgatott rá. Úgy döntött, nem marad tovább a házban, és elment.

Ezután a férfi egyre-másra vette el az új asszonyokat, de mindegyiknek lett vele valami baja, már a legelején, és mindegyik visszatért a családjához. Mivel a férfi úgy gondolta, hogy ez nem mindennapi dolog, imádkozott és áldozatokat mutatott be, hogy megpróbálja elűzni az átkot, ami követi őt. Aztán megint feleségül vett egy újabb nőt.

Ezúttal úgy tűnt, hogy imái meghallgatásra találtak. Az új feleség hatvan napig incidens nélkül vele maradt. Aztán egy este, amikor a férfi a barátaival volt, a felesége és a cselédei összegyűltek a házban, hogy beszélgessenek. Késő este egy kézi gong hangját hallották odakintről. Mindenki ideges lett, a hang pedig egyre közelebb és közelebb jött, míg végül már a házon belülről szólt. Az asszonyok rémülten eltolták a reteszeket és elbújtak a legbelső szobában. Hallották, ahogy a tolóajtók egymás után kinyílnak, amíg már csak egyetlen ajtó maradt a hang és közöttük. Ekkor egy női hang szólalt meg:

– Nyisd ki az ajtót! – De mindenki túlságosan félt ahhoz, hogy bármit is szóljon. A hang újra megszólalt: – Nem számít, hogy kinyitjátok-e vagy sem. Én most elmegyek. De visszajövök még egyszer, és akkor beszélni fogunk! És bármit is tesztek, ne szóljatok a férjemnek a látogatásomról. Ha elmondjátok neki, meghaltok! – Ekkor még egyszer megszólalt a gong, és az asszony távozott. De ez olyan hihetetlen élmény volt, hogy a nők megpróbáltak utána kukucskálni. Egy tizenhét-tizennyolc éves lányt láttak, aki arctól talpig teljesen fekete volt, és egy kézigongot hurcolt magával.

Az asszonyok annyira megijedtek, alig várták, hogy a férj hazajöjjön. Amikor azonban az megjött, eszükbe jutottak a nő szavai. Végül semmit sem mondtak neki az éjszakáról. Következő nap azonban a férfi felesége bejelentette, hogy el akar válni. A férfi tanácstalan volt.

– Miért mondasz hirtelen ilyeneket? – kérdezte.

Az asszony elmagyarázott neki mindent, ami az előző éjszaka történt. A férj elhessegette az asszony aggodalmát, mondván: biztos csak egy kicune szórakozott! Az asszony még próbálkozott egy darabig a válás emlegetésével, de a férj végül megnyugtatta az idegeit. Öt nappal később azonban a férfinak el kellett utaznia üzleti útra. Miután távozott, este ismét kézi gong hangja hallatszott a ház előtt.

– Jaj, ne! – gondolta a feleség, és bezárta az ajtókat.

Ekkor a női hang ismét szólította:

– Nyisd ki ezt az ajtót. Nyisd ki!

A feleség és a cselédei reszkettek a félelemtől. Aztán a cselédek hirtelen rendkívül álmosak lettek, és mindannyian egyszerűen elaludtak, mintha elájultak volna. Csak a feleség maradt ébren. A tolóajtók egymás után nyíltak ki. A szomszéd szobába kukucskálva az asszony meglátta a feketére festett nőt, aki ott állt, hosszú haja egészen a padlóig ért, és ide-oda lobogott. A nő egyenesen a feleségre meredt:

– Milyen kár! Megmondtam, hogy ne szólj a férjemnek a látogatásomról, de te azonnal elárultad neki! Te utálatos nyomorult!

Amint ezt kimondta, rögtön rá is ugrott az asszonyra, kitekerte a nyakát, és eltűnt.

Eljutott a hír a szomszéd városban lévő férjhez, hogy valami történt odahaza, aki ezért gyorsan hazatért, új asszonya cselédei pedig mindent elmondtak neki. A férfi megdöbbent. Kirohant a kerti kápolnához, és benézett. Ott, az első felesége lakkozott teste előtt feküdt az új asszony feje.

– Ó, te bosszuálló szuka! – kiáltott a férfi, és lerántotta a festett nőt az oltárról.

A megfeketedett asszony erre kinyitotta a szemét, és elharapta a férje torkát.