Hakoiri muszume menja ningjo

 

Avagy A dobozba zárt sellő története

A hakoiri muszume jelentése „dobozban tartott lány”, és olyan lányokra használják, akiket a szülei túlságosan féltenek és burokban nevelnek. A Menja egy híres edói bababolt. A ningjo pedig sellőt és játékbabát is jelenthet, szóval a címnek több jelentése is lehet: dobozból árult Menja baba, dobozból árult Menja sellő, esetleg a burokban nevelt sellő/baba. Sőt, a bedobozolt sellő gondolata kicsit utal az Edo-kori múmia látványosságokra is, amikről már többször meséltem, és amik különböző állatok összepreparált tetemei voltak, hogy eladják őket jókai-hulláknak, például tanukinak, tengunak vagy igen gyakran sellőnek.
A könyv írója és illusztrátora Szantó Kjóden, a képeket Kitao Maszanobu álnéven szintén ő készítette.
Kiadta Cutaja Júzaburó, aki számos ukijo-e fametszet kiadója is volt az Edo-korban. A Cutaja egy felvett vezetéknév, ami egyben a kiadó neve is, Borostyán Boltot jelent, mivel a kiadó logója egy olyan pecsét volt, amely egy stilizált Fudzsi-hegy alatt három borostyánlevelet ábrázol.
A megjelenés éve 1791, a műfaja kibjósi, vagyis „sárga borítós” – ez az akkori ponyvákat jelentette. A könyv egyik példányát ma a Vaszeda Egyetemen tárolják, és a lapok online is hozzáférhetők. A régi dialektusban, kézzel írt és mára elmosódott lapokat Tanahasi Maszahiro fejtette meg és ültette át mai japánra.

 

Előszó

Legdrágább Olvasó,
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem őszinte hálámat Önöknek a folyamatos pártfogásukért és támogatásukért!
E mű szerzője, Kjóden, sok könyvet írt már, hogy olvashassa a Nagyérdemű; most azonban teljes ostobaság időt és papírt pazarolni egy ilyen viccnek számító könyvre, mint ez. Kedves művészünk különösen tavaly tavasszal vesztette el minden motivációját, miután a közönség lecsapott rá és szétcincálta (1789-ben a kormány betiltotta Isibe Kinkó regényét, ami egy négy évvel korábbi, egy szamuráj által elkövetett gyilkosságot dolgozott fel, és amin Szantó Kjóden illusztrátorként dolgozott. A kormány őt is pénzbírság megfizetésére kötelezte). Idén egyenesen azt mondta nekünk, hogy soha többé nem fog alkotni! Az eladásaink, amelyek Kjóden könyvsikereire támaszkodtak, ezután biztosan zuhanni fognak. Ezért megkértem, hogy legalább nekem tett szívességként írjon még egyetlen könyvet. Kjóden nem tudta visszautasítani régi barátját, és beleegyezett, hogy összehoz még egy művet.
Ez az illusztrált kisregény az a mű, amelyet alkotott. Remélem, hogy olvasóink meglátják a hirdetéseinket, és rendelnek belőle egy példányt.

Kanszei 3. éve, Újév napja

Üdvözlettel,

a kiadó: Cutaja Júzaburó (később kiderült, hogy ezt az előszót maga a szerző írta, viccből)

 

Első fejezet

„A folyó sosem áll meg, a víz, amelyet magunk előtt látunk elfolyni, mégsem ugyanaz. A felszínen lebegő buborékok itt eltűnnek, ott újra megjelennek, egyik sem marad változatlan állapotban.” Így írta Kamo no Csómei a Hódzsókiben hatszáz évvel ezelőtt, de ez az állítás ma is ugyanúgy igaz. A Nakazu Sincsi (Tokió, azaz Edó két folyó találkozásánál kialakított vigalmi negyede) visszatért eredeti medrébe, mert a valóság az, hogy a szárazföldből víz lesz, a vízből szárazföld, és így tovább, újra és újra, a táj gyorsabban változik, mint ahogy egy peep-showban vetkőznek. Jaj, ne! Nem akartam így a közepébe vágni!
Akárhogy is, Nakazu, amely tegnapig még az emberek világához tartozott, ma víz alá került, és innentől kezdve ismét a Sárkánykirály irányítása alatt áll.
Az új terület megszerzésének ünnepére a Sárkánykirály engedélyével a tenger alatti Nakazu Sincsiben torzszülött cirkuszt, színházat, teaházat, lőteret is építettek. Ugyanolyan zsúfolt és népszerű lett a hely, mint amikor még az emberek világához tartozott. Fókák akrobatikáztak, repülő halak kötéltáncoltak, a kagylók délibábokat fújtak (a japán folklór szerint a kagylóból kiszökő buborékokban meglátható a Sárkánykirály palotája), egy polip pedig egyedül helyettesített egy nyolctagú zenekart. A tengeri lények mind köréjük zsúfolódtak, és különböző hazárdjátékokkal próbálták megcsinálni a szerencséjüket. A pénz ugyanis lefelé is, egész a tenger fenekéig érték.
Hal 1: – Vajon igazi kagyló csinálta a délibábot, vagy ez csak egy trükkös vetítés volt egy gyertyával?
Hal 2: – Komolyan csak gömbhalakat lehet alkalmazni a bordélyokban? Azt hiszem, megyek és lövök egyet… (A második hal megszólalása egy többrétegű szójáték. A gömbhalat óvatosan kell felszeletelni, hogy elkerüljük a húsukban lévő halálos idegmérget. A legolcsóbb sikátorok bordélyházai Edo vöröslámpás negyedében olyan kicsike szobák voltak, amiket „szeleteknek” neveztek. A szex itt a szokásos ár felébe került, 100 monba, ami ugyanúgy hangzik, mint a „golyó” szó japánul. A gömbhal szlengkifejezése a teppó, vagyis „pisztoly”, míg a „lövés” a szexre használatos szleng. Ugyanis ezek a rendkívül olcsó bordélyházak állítólag csak egyetlen „lövésre” voltak jók; kétszer nem ment vissza senki. Amikor a hal azt mondja, hogy lő egyet, valójában a legolcsóbb gömbhal bordélyról beszél. Amiért elégedetlenkedik, hogy csak gömbhal van a bordélyokban, mivel a halálos idegmérget a szifiliszhez hasonlították, ugyanaz az ige – ataru – vonatkozik a bordélyházban való megbetegedésre, mint a mérgezett hal megevésére, és arra is, hogy célba lőjenek egy pisztollyal!)

A kép az eredeti oldalpár az 1791-es könyvből. Érdekessége, hogy az Edo-korban így ábrázolták az állatszereplőket, tehát a rajzon valójában senki nem ember, hanem a fejükön lévő halnak vagy más tengeri lénynek megfelelő lény.

 

Második fejezet

Nakazu tehát ismét a Sárkánypalota világának részévé vált. Felvirágzott, megtelt teaházakkal, azok meg konzumhölgyekkel, de nem ám az olcsó, engedély nélküli fajtából, mint egykor a földi Nakazu, hanem a legjobb és a leggyönyörűbb hal-prostituáltakkal, akik annyira népszerűek voltak, hogy aranyhalak és ezüsthalak özönlöttek a környékre kuncsaftul. (Edoban az olcsó, engedély nélküli prostituáltakat a szleng aranymacskáknak és ezüstmacskáknak hívta, amit az író a víz alatti világban hallá változtatott, és minden, ami odafönt rossz volt, itt lent jóvá lett, mint egy fordított upside-down-ban.)
Szeretett ide járni egy híres playboy is, Urasima Taró is (ő egy japán népi hős, főleg gyerekmesékben, akit a szerző itt eléggé kifordít önmagából) – biztos vagyok benne, hogy a Kedves Olvasók mindegyike ismeri a történeteit. Ő volt a szerelme Otohime hercegnőnek, II. Sakacura Bakacura Rjúó sárkánykirály leányának. Urasima Taró kissé már beleunt a gyönyörű Otohimébe, és titokban látogatni kezdte a nakazui bordélyházakat. Beleszeretett egy Orino (ponty) nevű kurtizánba, aki a Tonegavaja nevű bordélyházhoz tartozott, és még a legértékesebb prostituáltak között is kivételesen szépnek számított.
Urasima Taró hosszú órákat töltött Orinóval, és közben arról viccelődtek, hogy elkövessenek-e együtt szerelmi öngyilkosságot, esetleg Urasima készítsen-e halászlét Orinóból.
– Tényleg szeretsz engem? Mert hal vagy ugyan, de nehogy már egy hal tegyen engem bolonddá! – kérdezte Urasima Taró.
– Ha ennyire kételkedsz bennem – felelte Orino –, talán szasimit kéne készítened belőlem, és akkor megnézhetnéd a szívemet. (Ez szintén szóvicc, a koi jelent pontyot, de szerelmet, romantikát is.) Még Kinkó Szennin varázslóhoz is imádkoztam (kínai folklór alak, aki pontyon lovagolva szokott felbukkanni), hogy irántad való szerelmem viszonzásra találjon, azt is megfogadtam áldozatul, hogy soha többé nem eszem rakugent (színes édesség)! Még ha szasimit készítesz is belőlem, a szívem olyan szilárd, mint egy miszo-levesben főtt hal! Olyan, akár a sárkánykapu mögött feltorlódott víz; ki akar onnan vetődni, mint egy sárkány, és repülni, repülni, hogy melletted legyen. (Egy kínai legenda szerint az a ponty, aki képes felúszni a Sárga-folyón, majd a vízesésen a sárkánypalota kapuja előtt, maga is sárkánnyá változhat). Úgy érzem, lehetnék sárkány. Mert az a szerelem, ami a víz alatti királyságból ered, olyan nagyon mély, mint amilyen mélyen van a tengerfenék.

(A képen Orino és Urasima Taró egy emeleti szobában flörtölnek épp, előttük halászfelszerelés, rendelhető szobaszervíz, dohánykellékek és szakés üveg szanaszét. A madám, aki egy idősebb harcsa, épp felfelé jön a lépcsőn.)

 

Harmadik fejezet

Az ember és a ponty közötti szerelem mélyebb volt, mint a Sinagava-dzsuku vécéje, mélyebb, mint Kódzsimacsi kútjai (mindkét hely az Edót Kiotóval összekötő Tókaidó út 53 állomásának része, az előbbi pottyantósai egyenesen a tengerbe ürültek, a második pedig egy magasan fekvő terület, ahol nagyon mély kutakat kellett ásni. Mindkét helység jellegzetességeink említése a feneketlen dolgokra használt szófordulat volt.)
Komolyan fontolgatták, hogy titokban megszöknek, és valahol új életet kezdenek együtt… amíg egy nap a ponty teherbe nem esett. Urasima Taró teljesen tanácstalan volt, hogy megtartsák-e a gyermeket vagy sem; de végül Orino egy kislánynak adott életet. Mivel egy ember és egy ponty gyermeke volt, hal testtel és ember fejjel született, más szóval sellő volt.
Urasima Taró tudta, hogy ha a menyasszonya, Otohime apja, a Sárkánykirály valaha tudomást szerez a prostituálttal született gyermekéről, nagy bajba kerül, ezért titokban a tengerbe dobta a lányát.
– Ó, ha nem a Sárkánypalota udvarához tartoznék, magam nevelnélek fel, aztán torzszülött-cirkuszban mutogatnálak Fukijacsóban vagy Rjógokuban. Biztos vagyok benne, hogy tudnék veled egy kis pénzt keresni… Nagy kár, de el kell, hogy dobjalak magamtól. Ha felnősz, vigyázz, nehogy elkapjon valamelyik ezeknél rosszabb torzszülött-cirkusz!
Néhány éjjeliőr halász, akik a közelben járőröztek a tengeren, meghallotta a kis hableány sírását.
– Hé, kisbabát hallok! Siessetek, hozzátok ide a lámpást!

 

Negyedik fejezet

Csak sok évvel később látták újra a sellőt, méghozzá egy Halászhajós Heidzsi nevű öreg halász Haccsóbori Kandából. Heidzsi egy nap Sinagava kikötőjében halászott. Egyszer csak egy kócos hajú női szörnyeteg ugrott ki a vízből, egyenesen rá a csónakjára. Valamit rágcsált. Heidzsi halálra rémült. Ez a szörny pedig nem volt más, mint az Urasima Taró és a ponty kurtizán szerelméből született sellőgyermek, aki a Sinagava kikötőben nőtt fel.
A sellő ekkor már 17-18 éves volt; éppen fiatalsága virágkorában, ha az emberi lányokat vesszük. Az arca gyönyörű volt, olyan, mint Rokó, Mangiku, Todzsaku és Gunjatomi (a kor híres kabuki színészei) összegyúrva, női szerephez való sminkben. Annak ellenére, hogy a teste olyan volt, mint egy halé, Heidzsi nem tudta megállni, hogy ne gondoljon arra, milyen vonzó is ez a leány.
A sellő felnézett a csónak aljáról és így szólt:
– Csupán egy hableány vagyok, nem pedig igazi hal. Kérlek, nem vennél feleségül? Nem ölelnél át és nem osztanád meg velem az ágyadat? Talán nem tetszem neked? (A sellő ezt a szöveget a bungo-busi nevű, samiszennel kísért énekstílusban adja elő, miközben ide-oda vonaglik a csónakban. Ez a dalstílus a korban nagyon népszerű volt, de a kormány túlontúl erotikusnak tartotta és be is tiltotta.)
Heidzsi pedig így válaszolt:
– Szeretnélek ölelni és az ágyamba fogadni, de ahogy mondani szokták: ki halakkal a karjában tér be, halakkal a karjában távozik is. (Ez megint egy szójáték, egy Konfucius idézet kicsavarása, ami szerint aki bűnös úton gazdagodott meg, az bűnös úton is veszíti el a vagyonát. A meggazdagodás „takare szakatte” kifejezését a halat fogni „szakana dakatte” kifejezésre cserélték, ez a szójáték japánul nagyon ül.) Szóval, balszerencsét hozna.
De aztán a férfi mégis elgondolkodott egy pillanatra, és végül így szólt:
– Az én koromban megnősülni elég abszurd lenne, de az még annál is abszurdabb, hogy neked, egy halnak csak sikerült engem, az embert horogra akasztanod és kifognod magadnak ezzel a csábos szöveggel!

(A képen lévő sellő eltér az általunk ismertektől, ugyanis nincsenek karjai, a haját használja akként, azzal támasztja alá az állát.)

 

Ötödik fejezet

(Valós előzmény a fejezethez: 1790-ben, Edo környékén elterjedt egy népszerű legenda, amely szerint egy Halászhajós Szeidzsi nevű halász találkozott a hajóján egy jakubjógamival, affél betegséget és balszerencsét hozó démonnal. Szeidzsi felajánlott egy halat a szellemnek ajándékba, ha elkerüli őt. A szellem elfogadta a felajánlást és azt mondta a halásznak, írjon egy cetlit az ajtajára, hogy jelezze, melyik ház az övé. Nem sokkal ezután a boltokban városszerte bűbájos papírokat árultak, melyeken a „Halászhajós Szeidzsi otthona” felirat szerepelt.)
A világ hétköznapi alakjai szeretnek mindent eltúlozni, amiről beszélnek, így a tűből egy idő után bot lesz, a botból meg oszlop, és így tovább. Sok pletyka szólt arról, hogy az öreg Heidzsi hazahozott egy sellőt, és valahogyan a történet idővel módosult: hogy Heidzsi egy jokubjógamival találkozott Sinagava partjainál, és mivel megkínálta az egyik kifogott halával, a démon felajánlotta neki, hogy saját kézírásával írja fel egy papírra, hogy Halászhajós Heidzsi otthona, tűzze ki a cetlit a kapujára, és akkor majd a baj elkerüli a házát.
A történet messze földön elterjedt. Emberek tömegei özönlöttek Heidzsi otthonához, és könyörögtek neki, hogy írjon nekik saját kezével egy bűbájt, hogy kiakaszthassák a saját házukra. Heidzsi megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy az egész történet csak szóbeszéd, de senki sem hitt neki.
– Heidzsi mester, kérjük szépen, írjon nekünk egy papírt! – könyörögtek a szomszédok.
Ahogy a buddhista mondás tartja: ha egyetlen kutya ugat, tízezer kutya ugat. Így hát egyre többen jöttek Heidzsihez, hogy bűbájt kérjenek tőle. Heidzsit először zavarta a hazugság, de végül könnyebbnek bizonyult a színjáték, mint megpróbálni elmagyarázni az igazságot – hogy ő valóban hazahozott egy sellőt, hogy a felesége legyen.
Az ágyban fekve a sellő mesélt Heidzsinek az életéről, és arról, hogy a szülei hogyan dobták el maguktól. Heidzsi sajnálta a lányt. És bár különböző cirkusztulajdonosok is felkeresték, hogy érdeklődjenek a sellő létezéséről és megvásárlásáról, Heidzsi sosem volt hajlandó meghallgatni őket. Elhatározta, hogy gondoskodni fog új feleségéről.
Az első nehézség az volt, hogy kitalálja, mivel etethetné, de végül rájött: szúnyoglárvával! Ez azonban hiba volt, Heidzsi összekeverte a sellőket (ningjo) az aranyhalakkal (kingjo). A lány így tiltakozott:
– Én nem szeretem ezt a fajta ételt! Rakugant (színes édesség, az anyja egyik kedvence volt, ha emlékeztek) vagy okosit (rizs- vagy kölespogácsa) adj nekem!
Végül is egy ponty lánya volt, természetes, hogy igazi ínyenc lett belőle (Japánban a ponty a halak hercegnője).

 

Hatodik fejezet

Heidzsi eleve szegény volt, de eljött egy nap, amikor különösen nagy bajba került, mert elfogyott a lakbérre való pénze, és egy kölcsönt is vissza kellett fizetnie. A sellő megsajnálta őt, és meg akarta találni a módját, hogy valahogy meghálálja mindazt, amit a halász tett érte. De napjainkban, amikor még az emberek is küzdenek a megélhetésért, hogyan kereshetne pénzt egy sellő? Mivel korábban a tengerben élt, fel sem merült benne az a kézenfekvő gondolat, hogy cirkuszi attrakcióként mutogassa magát.
Bánatában így énekelt:
– Két nyolcas az tizenhat, ez a kölcsön kamata. Két kilences az tizennyolc, ez a zálogház felára. Négy ötös az húsz, ez a bérleti díj. Még egy övre sem futja a pénzünkből.
A sellő halálra aggódta magát, de végül eszébe jutott egy híres jelenet a Hirakana szeiszuiki című darabból, amelyben egy Umegae nevű szereplő megkondítja a Pokol Harangjára gondolva a saját mosdótálát, és azonnal háromszáz rjó (akkori pénzérme) zúdul rá. (A Pokol Harangja egy olyan legendás harang, aminek a megszólaltatója azonnal gazdaggá válik – cserébe halála után egyenesen a pokolba kerül.)
– Lehet, hogy én csak egy alantas sellő vagyok, de a férjem iránti szeretetem nem kisebb, mint Umegae-é. Biztos vagyok benne, hogy létezik valaki, akinek van háromszáz rjója, és hajlandó lenne adni nekem hetet-nyolcat belőle. Nekem nincs ugyan mosdótálam sem, de majd használom az akváriumot!
A sellő elment egy merőkanálért, hogy megkondítsa vele az akvárium oldalát, de végül csak még jobban elkeseredett, mert nem volt karja, és sehogy sem tudta megfogni a merőkanalat. Ekkor azonban megjelent mögötte egy férfi, és színpadi segédként viselkedve asszisztálni kezdett neki: felemelte a merőkanalat a feje fölé, és lecsapott az akváriumra. Az aranyhalas edénykét annyira benőtte már a gaz, hogy a kongatás inkább egy vidámparki viccre hasonlított, nem is igazán érte el a kívánt hatást. Mégis, lám-lám, néhány aranypénz és némi aprópénz valóban lehullott az égből!

(A sellő éneke egy népszerű Dzsóruri-darab, a Hirakana szeiszuiki sorainak paródiája. A kép is tele van a darabra utaló nyomokkal, amelyeket a korabeli olvasók biztosan észrevettek, amellett, hogy a dalszöveg is árulkodó. Az összehajtható paravánra terített törülközőre Szegava Kikunodzsó színész címerét nyomtatták, aki nagy elismerést aratott a darab Umegae karakterének megformálásáért. A verandán álló akváriumon pedig az a felirat szerepel, hogy a darab egyik kulcsfontosságú kellékét, a vízmedencét helyettesíti. A képen megjelenő szomszéd is színpadi segédként viselkedik, mivel a színház hatalmas szelete volt a korabeli Edo városi kultúrájának.)

 

Hetedik fejezet

Amikor az érmék leestek az égből, a sellő elragadtatott örömében felkiáltott:
– Ó, köszönöm! Köszönöm! – De mivel nem volt karja, nem tudta felemelni az érméket.
A férfi pedig, aki valójában elé szórta a pénzt, nem volt más, mint Denzó, egy közeli bordélyház tulajdonosa. Már messziről kiszúrta a sellő gyönyörű arcát, és úgy gondolta, jó pénzt kereshetne, ha a lány kurtizánként dolgozna nála. Mivel a teste egy halé volt, a díja csak a fejdíj lenne. (Akkoriban, ha egy nőt rajtakaptak, hogy megcsalta a férjét, a szeretőnek kártérítést kellett fizetni a férjnek, amit kubidainak, vagyis fejdíjnak neveztek. A szokásos fejdíj hét és fél rjó volt, ez az az összeg, amit Denzó az előző fejezetben a sellő elé dobott. Denzó ajánlata a sellő fejéért csak szójáték, ami ezen a kifejezésen alapul.)
Így hát Denzó felajánlotta, hogy a hét és fél rjó piaci árért bordélyházába fogadja a sellőt. A sellő pedig megtette az elképzelhetetlent! Aláírta a szerződést Heidzsi távollétében, és belépett a kurtizánok közé, remélve, hogy új gazdája is olyan kedves lesz vele, mint Heidzsi volt.
Mivel nem volt karja, nem nagyon tudott írni, de – bár nem mozgott olyan kecsesen, mint Namakura Tomidzsúró (könnyed táncáról híres színész) – a szájába vett egy ecsetet, és mindenhová szétfröcskölte a tintát, ahogy megpróbálta leírni, miért hagyja a búcsúsorokat.
Denzó így szólt:
– Nahát, milyen ügyesen írsz! Olyan vagy, mint egy Arima baba ecsetje! (Az Arima baba-ecset egy Hjógo prefektúrából származó hagyományos játék. Dekoratív ecsettollak, amelyekből írás közben egy kis babafej ugrik ki a végéből, ami aztán visszahúzódik, amikor letesszük az ecsetet. A sellő hasonlít ezekre az emberi fejével és a pikkelyes testével. Japánul ez ismét szóvicc is, mivel a ningjó babát, a ningjo pedig sellőt jelent.)

(A képen látható, hogy Denzó gyaloghintóval érkezik a sellőhöz, ami a közte és Heidzsi közötti nyilvánvaló vagyoni különbségre hívja fel a figyelmet.)

 

Nyolcadik fejezet

A Maizuruja nevű bordély tulajdonosa, Denzó híres volt arról, hogy szeret kitűnni a furcsaságaival és olyasmiket csinálni, amit még senki előtte. Ezért kitalált egy – szerinte – briliáns ötletet: elnevezte a sellőt Uondónak (az Uondó a japán sellő szó, a ningjo két jele felcserélve, szó szerint halszemélyt jelent, egyúttal az akkori híres kurtizánok művésznevére hasonlít), és ahelyett, hogy kitaníttatta volna a szakmáról, egyből munkába állította, mint oiran (a legmagasabb rangú kurtizán, akik nem csak szépségükről, de frizurakölteményeikről és drága ruházatukról is híresek, gyakori modelljei a korabeli fametszeteknek).
– Ne szólj róla a többi lánynak, de vettem egy sellőt hét és fél rjóért, ennyiért még friss halat sem kapnék! – szólt Denzó a fodrászkisasszonynak. – Majd jól elrejtjük ezzel a harisnyával, hogy nincs lába. Frizurából meg sinobuvage helyett válasszunk jokohjogót, hogy magasabbnak tűnjön! (Az előbbi egy népszerű viselet az 1700-as évek Edójában, különösen a vöröslámpás negyedekben: egy fejtetős kis konty, kétoldalt pedig leengedett tincsek. Utóbbi pedig egy főúri hajviselet, sok-sok hajtűvel az egész haj feltornyozva a fejtetőre.) Már megrendeltem a kimonóját is Kjúrintól, nincs miért aggódni! (Kjúrin egy híres aszakuszai ruhakészítő művészneve, aki egyúttal házasságközveítőként is működött a korban.)
– Jaj, mesterem, mindig olyan meggondolatlanul viselkedik, biztos vagyok benne, hogy ez a terve is kudarcba fullad! – motyogta a fodrászkisasszony.

 

Kilencedik fejezet

Így tehát Denzó terve megvalósult, és a naplementében, mikor kevéssé látszanak a részletek, debütált a Josivara-negyed első magasrangú sellő kurtizánja. (A kurtizánok debütálása nagy esemény volt a korabeli Edóban: többrétegű kimonóban és óriási, díszes parókában, valamint nagyon magas talpú fapapucsban vonult fel az utcán kísérőivel az utcán. Az ilyen papucsokban rettenetes nehéz volt a járás, ez is a kecsességét és a hozzáértését volt hivatott bizonyítani. Az egész esemény olyan volt, mint egy karnevál, zenével, felvezető táncosokkal, az utca kétoldalán álló nézőkkel. Az újonnan felavatott kurtizánt az alacsonyabb rangú prostituáltak követték, ugyanabból a bordélyból.)
Denzó egy színpadi segédet is alkalmazott, hogy talpig feketébe öltözve cipelje a sellőt, karjait pedig a ruhaujjában előre rejtve csináljon úgy, mintha a sellő keze lenne. A sok kimono alól a lépéseknél kivillant a sellő harisnyába bújtatott műlába is, a trükk pedig valahogyan sikerült: mindenki elhitte, hogy valódi embert látnak. Nem is akarom papírra vetni, de innen ered a bábmester kifejezés! (Mivel japánul a baba és a sellő szó nagyon hasonlít – csak egy ékezetnyi különbség van köztük –, a bábmester és a sellőhasználó ember szavak, ningjo cukai és ningjó cukai is szinte azonosak.)
– Szóval ez az új híres kurtizán! – szólalt meg Kjóden. (Igen, a szerző itt konkrétan beleírta magát és a barátait a sztoriba, mint utcai nézelődők.) – Valóban csinos pofikája van! De elég vicces, ahogyan mozog. Nem így látod, Kokugasi? (Kokugasi egyébként egy másik író beceneve.)
Az egyik kamuro pedig így szólt:
– Nem volt egyszer egy Dzsingoró nevű pasas Edojában? (Utóbbi egy teaház, ahol az illető klienseket mutatott be a prostituáltaknak.)

(A kamurók olyan gyereklányok, akiknek a szülei eladták őket a bordélyoknak az adósságaik átvállalásának fejében – de nem feltétlenül lettek gyermekprostituáltak, inkább kitanult szolgálólányok. Addig kellett dolgozniuk, amíg az adósságot vissza nem fizették. Az oiranok, a legmagasabb rangú kurtizánok mellé rendelték őket, akik felelősek voltak a ruházkodásukért, etetésükért, elszállásolásukért – és a tanításukért is. A kamurókat úgy öltöztették és sminkelték, hogy játékbabáknak nézzenek ki, és legtöbbször szolgaként, üzenetvívőként és úrnőjük kísérőjeként tevékenykedtek. A díszítésük miatt az eltartásuk igen nagy költséget jelentett, és ezért valódi státusszimbólumok voltak; csak a legsikeresebb kurtizánok engedhették meg maguknak, hogy ilyen gyereklányokat tartsanak. Természetesen sokan közülük később szintén kurtizánok lettek, de voltak olyanok is, akik családjuk adósságának ledolgozása után hazatértek.)

 

Tizedik fejezet

Oiranként való debütálása után Uondo készen állt, hogy fogadja első vendégét. A szobát annyira elsötétítették, amennyire csak lehet, a színpadi segéd pedig elbújt egy paraván mögé, hogy továbbra is helyettesítse a sellő karját, például, amikor meg kellett gyújtania a pipáját és rá kellett gyújtania. A trükk valahogy még mindig működött, és a kuncsaft is elhitte a sellőről, hogy ember. Viszont hiába minden, borzasztó halszaga volt, amit a vendég nem bírt elviselni; szökni próbált. A sellő, kifáradva a korábbi felvonulástól és bemutatkozástól, elaludt. A színpadi segéd megpróbálta a szobában tartani a kuncsaftját, aki ettől csak még jobban megijedt; merthát úgy látta, hogy Uondo karjai egészen az ajtóig érnek, noha a feje békésen pihent a párnán.
– Miféle szörnyeteg ez a prostituált? – kiáltott a vendég. – Hogyan érhet el az ágytól egészen idáig?
(A kurtizánok debütálása hatalmas dolog volt a korabeli Japánban, ráadásul igen költséges is: a lányoknak maguknak kellett megvenniük a ruháikat, bútoraikat, ágyneműjüket. Viszont mivel bevételük és klientúrájuk nem volt, így az első kuncsafttól volt elvárt, hogy a megtiszteltetésért cserébe akkora összeget hagyjanak a kurtizánnál, ami fedezi az induláshoz szükséges költségeit. Ez az összeg magába foglalta három futonmatrac árát, de a legmagasabb rangú oiranok esetében ötét is. A történetben szereplő négyes szám viszont teljesen szokatlan, azt szimbolizálja, hogy Uondo se nem ember, se nem hal, sehogy sem illik a világba.)
Így aztán Denzó nagy ötlete már az első napon kudarcba fulladt. Ha elterjed a pletyka, hogy egy jókai dolgozik a Maizurujában, az teljességgel tönkretette volna, ezért aztán a továbbiakban nem merte a sellőt mutogatni. A hét és fél rjó, amit fizetett érte, mind pocsékba ment, és kénytelen volt a lányt visszaadni Heidzsinek.
Denzó sokáig panaszkodott neki, milyen hatalmas költségei merültek fel a sellő miatt, úgy tett, mintha valóságos kicunecuki (rókaszellem általi megszállás) áldozata lenne, és úgy beszélt, mint aki uriót evett (egy híres kábítószer az edo-korban, amitől az embernek friss lett a lehelete és állítólag nagyon gyorsan kezdett hadarni tőle).
– Tudom, hogy magamnak köszönhetem, de mégiscsak rengeteget költöttem a lány debütálására. – mondta. – A ruhák, a hajtűk, a hajkefék, a kimonók, az ágynemű, a hálóingek, a teáskanna, a tűzhely, a hamutartó, a pipa, a szépítkezőasztalka, a lámpások, dekantáló a szakénak, cipők, komódok, ládikák, pamutalsó, mozsár és a többi és a többi…
– Ha még ennél is több mindent sorolsz fel, már ennek a könyvnek a kiadása is megfizethetetlenül drága lesz, úgyhogy én inkább csak csendben ülök és bólogatok – válaszolta Heidzsi.

 

Tizenegyedik fejezet

Így tehát Heidzsi visszafogadta a sellőt a házába. Az egyik szomszédja pedig, aki nagy tudású ember volt, hallott róla, hogy a férfinak gondjai vannak a sellő menedzselésével. Így szólt hát hozzá:
– Egy gyógynövény könyvben két sellőtípusról olvastam, az egyiket teigjónak, a másikat dzsigjónak hívják. Sőt, egy természetfeletti gyűjteményben is láttam sellőt, az meg harminc centis volt, a feje tetején egy nagy lyukkal. De egyik könyv sem említett ilyen csodálatosan szép példányt. Ráadásul hallottam egy legendát, miszerint, ha valaki megnyal egy sellőt, az ezer évig él. Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy tudnál vele pénzt keresni.
Mikor Heidzsi ezt meghallotta, elképesztő boldog lett. Azon nyomban kiakasztott egy táblát a háza falára, miszerint „Élethossz növelő eljárás: Sellő nyaló központ”. A telhetetlen emberek pedig, akik tovább akartak élni egy emberöltőnél, azonnal felkiáltottak:
– Ezer évig akarok élni! – és elkezdtek felsorakozni Heidzsi ajtaja előtt.
Heidzsi egy és egy negyed rjóban állapította meg egy nyalintás árát. Ez olyan sok pénz volt, amennyit a sellő egy egész nap és egész éjjel tartó munkával keresett volna meg, mint elsőrangú kurtizán Yosivarában.
– Jaj, uram, magának nagyon büdös a lehelete! – szólt a sellő az egyik kuncsaftnak.
Heidzsi pedig odaállt a sellő mellé, és szórakoztatni kezdte a felsorakozó embereket:
– Kövessék a ritmust, tessék ütemre nyalni! Ez a kuncsaft bizony nagyon idegesnek látszik! Csak nem ez az első alkalom, hogy leül egy ital mellé egy prostituálttal? Esetleg egy férjes asszonnyal, akinek a férje épp távol jár? Netán úgy kártyázik, hogy azt sem tudja, mi legyen a következő lépés? Nyalja csak meg, mintha cukorka lenne! Vagy szezámos miszo! Juzus miszo, édes miszo! Tessék csak követni a ritmust, nyalni az ütemre! Doku-cuku, doku-cuku, szuko-doko-don, szuko-doko-don! Hajrá, kérem a következőt!
Ahogy a vendégek egyesével felsorakoztak és sorszámot húztak, nagyon ostobán néztek ki.
– Kövessék a ritmust, tessék ütemre nyalni!
– Ha lehetne, én inkább sokkal lentebb nyalogatnám – kacarászott az egyik kuncsaft.
A sellő zavarba jött és eltakarta az arcát egy kendővel.

 

Tizenkettedik fejezet

Ha egy étterem jól megy Fukagavában, természetes, hogy nyílik egy ugyanolyan Rjógokuban is. Ha egy színházban sikeres a 47 roninról szóló darab, mindenütt másutt azt kezdik játszani. Amikor egy étterem nemrég feldobta az egyszerű zöldteás levesét a 12 zodiákus megjelenítésével, annyira felkapott lett ez az étel, hogy mostanra már senki nem tudja, eredetileg honnan indult. Trükkös világban élünk, és senki, akinek van egy jó ötlete, nem menekülhet a koppintók elől. Így aztán amikor Halászhajós Heidzsi egy kapzsi szomszédjának fülébe jutott, hogy Heidzsi megcsinálta a szerencséjét azzal, hogy pénzért lehet nyalogatni a sellőjét, neki is támadt egy ötlete.
Fogta és kifestette a felesége csúf, madárszerű arcát fehérre, deréktól lefelé meg beledugta az asszonyt egy halformájú lobogóba, abba a fajtába, amit a fiúk ünnepén kiakasztanak a családok, hogy belekapjon a szél. Aztán kitett egy táblát, hogy nála 200 monba kerül egy sellőnyalás (ez jóval kevesebb pénz volt, mint Heidzsi 1 rjús ára.)
Ám hiába öltöztette a feleségét sellőnek a szomszéd, az olyan volt, mintha hófehér kócsagnak próbálnál eladni egy fekete varjút vagy elsőrangú kurtizánnak egy sarki lotyót. Természetesen senki nem dőlt be a trükknek és akarta volna megnyalni a szomszéd feleségét. A férfi egy idő után megdühödött és odahaza veszekedés tört ki.
– Várj már, ha meg akarsz verni, legalább előbb hadd vegyem le ezt a szerencsétlen zászlóruhát magamról! – kiabálta az asszony.
– Miattad van az egész, azért nincs egyetlen kuncsaftunk sem, mert semmi érzéked az alakításhoz, te ócska ringyó! Olyan dühös és csalódott vagyok, nem bírja a szívem, mindjárt kiszakad a helyéről!
– Kiszakad a helyéről? Az egyetlen, ami itt kiszakad, ez a rongyhal lesz, amibe belepaszíroztál, baszd meg!
– Baszd meg, baszd meg – ismételgette a gyerek. – Anyukámból halacska lett!

 

Tizenharmadik fejezet

Köszönhetően a sellő feleségének, Heidzsi szerencséje jobbra fordult, és szépen meggazdagodtak. A környéken élő fiatalemberek mind irigyek voltak Heidzsi csodás feleségére. Szinte megszállták a  házát és fűt-fát ígérve próbálták magukhoz édesgetni, elcsábítani az asszonyt. Ámde a sellő igen hűséges fajta volt (itt a szerző a teidzso – hűséges asszony – és teigjo – hűséges hal – szavakkal játszik), és a farokúszójával hessentette el a hízelgőket.
– Hé, szépségem, nem akarsz velem elugrani holnap Muszasijába? – kérdezte egy fiatal férfi. – De aztán nagyon óvatosnak kell lennünk ezzel a külsővel! (Muszasija egy teaház negyed volt, ami a titkos szeretők találkáiról és a halételeiről egyaránt híres volt.)
– Már elnézést, de sehová nem megyek az áhítat napjain! – felelte a sellő. (Az áhítat napjai buddhista emléknapok, mint például az ősök halálának emléknapja, amikor tartózkodni kell a húsevéstől és otthon kell imádkozni. Egy sellő esetében a halétterem azt jelentené, mintha a saját őseit enné meg.)
Heidzsi tehát meggazdagodott, és bár nem ő volt Doi Dzsiró (Minamoto no Jorimoto vazallusa a Genpei háború alatt, akiről sokszor mondogatták, hogy ha húsz évvel fiatalabb lett volna, még több hőstettet hajt végre), gyakran mondogatta, hogy ha húsz évvel fiatalabb lenne, nem is volna min aggódnia.
Így hát maga is kihasználta, hogy a felesége sellő, és amikor csak volt egy szabad perce, megnyalta. Minél többet nyalogatta, annál fiatalabbá vált. De Heidzsi teljesen elveszítette az önuralmát, és addig nyalogatta szegény asszonyt, míg végül gyerekké változott. Sellő feleség és gyermek férj – hát ez elég unalmas egy történet! Innen ered viszont a mondás: nameta jacu, ami azt jelenti, hogy valaki túl messzire megy valamiben (de ugyanez más írásjelekkel homofonja a „valaki, aki nyalt” kifejezésnek is).
Sellő: – Látod? Annyit nyalakodtál, nézz csak magadra, mi történt!
Heidzsi: – Jaj, mamám! Mit tettem? Most meg cicizni szeretnék!

 

Tizennegyedik fejezet

Halászhajós Heidzsi és a felesége már azt sem tudták, hová legyenek, amikor varázslatos módon felbukkant előttük (a kép szerint egy felhőn utazva) Urasima Taró és Orino, a sellő szülei. Urasima Taró rávette Heidzsit, hogy nyissa ki a tamatebakót (ez egy olyan varázs-ékszerdoboz, amit Urasima Taró, aki egy népi mondahős, Otohimétől, a sárkánykirály lányától kapott a legenda szerint, és ami az öregkorát tartalmazta. Mivel az emberek világában máshogy telik az idő, mint a sárkánykirály palotájában, Urasima Taró legendájában, mire hazatér, már mindenki meghalt, akit szeretett. De amikor kinyitja a dobozt, hirtelen ő is fehér hajú öregemberré válik, így nem kell már egy egész életet leélnie a felszínen).
Miután ezt megtette, a gyermek Heidzsi csodák-csodájára egy harmincéves, élete teljében lévő férfivá öregedett. Rettenetesen boldog volt, mintha rengeteg tojást evett volna, ami növeli az életenergiát, és éppen annyi kuvait (egy ázsiai gumós zöldség), ami csökkenti, hogy aztán pont kiegyensúlyozzon mindent!
Egyébként pedig, a tavaly (1790-ben, a könyv írása előtti évben) a Fukagava Hacsiman szentélyben leleplezett varázs-ékszerdoboz pontosan ez a darab volt!
Urasima Taró és Orino, ahogy jöttek, el is tűntek, de hagytak maguk után búcsúzóul néhány bölcsességet:
– Vigyázzatok egymásra, ti ketten! Ne kételkedjetek egymásban, másfelől viszont ne is hagyatkozzatok mindig csak a másikra, és akkor sokáig boldogan fogtok élni – mondták.
Miután a sellő szülei távoztak, mintha csak meghallotta volna ifjú férje néma kívánságát, a sellő levetette bőrét, mint ahogy valaki leveszi a nadrágját, és alatta emberi karok és lábak voltak! Hát micsoda csodálatos egy történet!
Heidzsi és az egykori sellő felesége pedig valóban boldogságban és jólétben éltek tovább együtt. Építettek egy házat Szakaicsóban, amely Sellőváros néven vált híressé, de ma már tévesen Ningjócsónak hívják.
Á, igen! És mivel a sellőbőr a kabócahéjjal ellentétben igen ritka kincs, azt is eladták egy patikusnak, és még gazdagabbak lettek. Hiába, amikor jól mennek a dolgok, bizony egymás után történnek az újabb és újabb csodák.

 

Tizenötödik fejezet

Ez a történet, amit elmeséltem, körülbelül hétezer-kilencszáz évvel ezelőtt játszódik (a könyv 1791-es írásához képest). Bár első hallásra hazugságnak hangzik, de az utolsó szóig igaz!
Sőt! A sellők eleve halhatatlanok, Heidzsi pedig azóta is folyamatosan visszaszerzi a fiatalságát azzal, hogy megnyalja az egykori sellőjét, amikor megöregszik, így a páros a mai napig él és virul. Ráadásul éppen a könyv szerzőjének szomszédságában laknak. Vajon meddig fognak még élni? Mindössze száz évvel fiatalabbak, mint Tóhó Szaku (legendás hős, aki nyolcszáz évig élt), és elég sok pénzt spóroltak össze, úgyhogy bár hagyomány, hogy egy könyvet a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” végszóval fejeznek be, ezúttal valóban a legboldogabb véget ér a történet.

Szantó Kjóden