Avagy A dobozba zárt sellő története
A hakoiri muszume jelentése „dobozban tartott lány”, és olyan lányokra használják, akiket a szülei túlságosan féltenek és burokban nevelnek. A Menja egy híres edói bababolt. A ningjo pedig sellőt és játékbabát is jelenthet, szóval a címnek több jelentése is lehet: dobozból árult Menja baba, dobozból árult Menja sellő, esetleg a burokban nevelt sellő/baba. Sőt, a bedobozolt sellő gondolata kicsit utal az Edo-kori múmia látványosságokra is, amikről már többször meséltem, és amik különböző állatok összepreparált tetemei voltak, hogy eladják őket jókai-hulláknak, például tanukinak, tengunak vagy igen gyakran sellőnek.
A könyv írója és illusztrátora Szantó Kjóden, a képeket Kitao Maszanobu álnéven szintén ő készítette.
Kiadta Cutaja Júzaburó, aki számos ukijo-e fametszet kiadója is volt az Edo-korban. A Cutaja egy felvett vezetéknév, ami egyben a kiadó neve is, Borostyán Boltot jelent, mivel a kiadó logója egy olyan pecsét volt, amely egy stilizált Fudzsi-hegy alatt három borostyánlevelet ábrázol.
A megjelenés éve 1791, a műfaja kibjósi, vagyis „sárga borítós” – ez az akkori ponyvákat jelentette. A könyv egyik példányát ma a Vaszeda Egyetemen tárolják, és a lapok online is hozzáférhetők. A régi dialektusban, kézzel írt és mára elmosódott lapokat Tanahasi Maszahiro fejtette meg és ültette át mai japánra.
Előszó
Legdrágább Olvasó,
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem őszinte hálámat Önöknek a folyamatos pártfogásukért és támogatásukért!
E mű szerzője, Kjóden, sok könyvet írt már, hogy olvashassa a Nagyérdemű; most azonban teljes ostobaság időt és papírt pazarolni egy ilyen viccnek számító könyvre, mint ez. Kedves művészünk különösen tavaly tavasszal vesztette el minden motivációját, miután a közönség lecsapott rá és szétcincálta (1789-ben a kormány betiltotta Isibe Kinkó regényét, ami egy négy évvel korábbi, egy szamuráj által elkövetett gyilkosságot dolgozott fel, és amin Szantó Kjóden illusztrátorként dolgozott. A kormány őt is pénzbírság megfizetésére kötelezte). Idén egyenesen azt mondta nekünk, hogy soha többé nem fog alkotni! Az eladásaink, amelyek Kjóden könyvsikereire támaszkodtak, ezután biztosan zuhanni fognak. Ezért megkértem, hogy legalább nekem tett szívességként írjon még egyetlen könyvet. Kjóden nem tudta visszautasítani régi barátját, és beleegyezett, hogy összehoz még egy művet.
Ez az illusztrált kisregény az a mű, amelyet alkotott. Remélem, hogy olvasóink meglátják a hirdetéseinket, és rendelnek belőle egy példányt.
Kanszei 3. éve, Újév napja
Üdvözlettel,
a kiadó: Cutaja Júzaburó (később kiderült, hogy ezt az előszót maga a szerző írta, viccből)
Első fejezet
„A folyó sosem áll meg, a víz, amelyet magunk előtt látunk elfolyni, mégsem ugyanaz. A felszínen lebegő buborékok itt eltűnnek, ott újra megjelennek, egyik sem marad változatlan állapotban.” Így írta Kamo no Csómei a Hódzsókiben hatszáz évvel ezelőtt, de ez az állítás ma is ugyanúgy igaz. A Nakazu Sincsi (Tokió, azaz Edó két folyó találkozásánál kialakított vigalmi negyede) visszatért eredeti medrébe, mert a valóság az, hogy a szárazföldből víz lesz, a vízből szárazföld, és így tovább, újra és újra, a táj gyorsabban változik, mint ahogy egy peep-showban vetkőznek. Jaj, ne! Nem akartam így a közepébe vágni!
Akárhogy is, Nakazu, amely tegnapig még az emberek világához tartozott, ma víz alá került, és innentől kezdve ismét a Sárkánykirály irányítása alatt áll.
Az új terület megszerzésének ünnepére a Sárkánykirály engedélyével a tenger alatti Nakazu Sincsiben torzszülött cirkuszt, színházat, teaházat, lőteret is építettek. Ugyanolyan zsúfolt és népszerű lett a hely, mint amikor még az emberek világához tartozott. Fókák akrobatikáztak, repülő halak kötéltáncoltak, a kagylók délibábokat fújtak (a japán folklór szerint a kagylóból kiszökő buborékokban meglátható a Sárkánykirály palotája), egy polip pedig egyedül helyettesített egy nyolctagú zenekart. A tengeri lények mind köréjük zsúfolódtak, és különböző hazárdjátékokkal próbálták megcsinálni a szerencséjüket. A pénz ugyanis lefelé is, egész a tenger fenekéig érték.
Hal 1: Vajon igazi kagyló csinálta a délibábot, vagy ez csak egy trükkös vetítés volt egy gyertyával?
Hal 2: Komolyan csak gömbhalakat lehet alkalmazni a bordélyokban? Azt hiszem, megyek és lövök egyet… (A második hal megszólalása egy többrétegű szójáték. A gömbhalat óvatosan kell felszeletelni, hogy elkerüljük a húsukban lévő halálos idegmérget. A legolcsóbb sikátorok bordélyházai Edo vöröslámpás negyedében olyan kicsike szobák voltak, amiket „szeleteknek” neveztek. A szex itt a szokásos ár felébe került, 100 monba, ami ugyanúgy hangzik, mint a „golyó” szó japánul. A gömbhal szlengkifejezése a teppó, vagyis „pisztoly”, míg a „lövés” a szexre használatos szleng. Ugyanis ezek a rendkívül olcsó bordélyházak állítólag csak egyetlen „lövésre” voltak jók; kétszer nem ment vissza senki. Amikor a hal azt mondja, hogy lő egyet, valójában a legolcsóbb gömbhal bordélyról beszél. Amiért elégedetlenkedik, hogy csak gömbhal van a bordélyokban, mivel a halálos idegmérget a szifiliszhez hasonlították, ugyanaz az ige – ataru – vonatkozik a bordélyházban való megbetegedésre, mint a mérgezett hal megevésére, és arra is, hogy célba lőjenek egy pisztollyal!)
A kép az eredeti oldalpár az 1791-es könyvből. Érdekessége, hogy az Edo-korban így ábrázolták az állatszereplőket, tehát a rajzon valójában senki nem ember, hanem a fejükön lévő halnak vagy más tengeri lénynek megfelelő lény.
Második fejezet
Nakazu tehát ismét a Sárkánypalota világának részévé vált. Felvirágzott, megtelt teaházakkal, azok meg konzumhölgyekkel, de nem ám az olcsó, engedély nélküli fajtából, mint egykor a földi Nakazu, hanem a legjobb és a leggyönyörűbb hal-prostituáltakkal, akik annyira népszerűek voltak, hogy aranyhalak és ezüsthalak özönlöttek a környékre kuncsaftul. (Edoban az olcsó, engedély nélküli prostituáltakat a szleng aranymacskáknak és ezüstmacskáknak hívta, amit az író a víz alatti világban hallá változtatott, és minden, ami odafönt rossz volt, itt lent jóvá lett, mint egy fordított upside-down-ban.)
Szeretett ide járni egy híres playboy is, Urasima Taró is (ő egy japán népi hős, főleg gyerekmesékben, akit a szerző itt eléggé kifordít önmagából) – biztos vagyok benne, hogy a Kedves Olvasók mindegyike ismeri a történeteit. Ő volt a szerelme Otohime hercegnőnek, II. Sakacura Bakacura Rjúó sárkánykirály leányának. Urasima Taró kissé már beleunt a gyönyörű Otohimébe, és titokban látogatni kezdte a nakazui bordélyházakat. Beleszeretett egy Orino (ponty) nevű kurtizánba, aki a Tonegavaja nevű bordélyházhoz tartozott, és még a legértékesebb prostituáltak között is kivételesen szépnek számított.
Urasima Taró hosszú órákat töltött Orinóval, és közben arról viccelődtek, hogy elkövessenek-e együtt szerelmi öngyilkosságot, esetleg Urasima készítsen-e halászlét Orinóból.
Urasima Taró: Tényleg szeretsz engem? Mert hal vagy ugyan, de nehogy már egy hal tegyen engem bolonddá!
Orino: Ha ennyire kételkedsz bennem, talán szasimit kéne készítened belőlem, és akkor megnézhetnéd a szívemet. (Ez szintén szóvicc, a koi jelent pontyot, de szerelmet, romantikát is.) Még Kinkó Szennin varázslóhoz is imádkoztam (kínai folklór alak, aki pontyon lovagolva szokott felbukkanni), hogy irántad való szerelmem viszonzásra találjon, azt is megfogadtam áldozatul, hogy soha többé nem eszem rakugent (színes édesség)! Még ha szasimit készítesz is belőlem, a szívem olyan szilárd, mint egy miszo-levesben főtt hal! Olyan, akár a sárkánykapu mögött feltorlódott víz; ki akar onnan vetődni, mint egy sárkány, és repülni, repülni, hogy melletted legyen. (Egy kínai legenda szerint az a ponty, aki képes felúszni a Sárga-folyón, majd a vízesésen a sárkánypalota kapuja előtt, maga is sárkánnyá változhat). Úgy érzem, lehetnék sárkány. Mert az a szerelem, ami a víz alatti királyságból ered, olyan nagyon mély, mint amilyen mélyen van a tengerfenék.
(A képen Orino és Urasima Taró egy emeleti szobában flörtölnek épp, előttük halászfelszerelés, rendelhető szobaszervíz, dohánykellékek és szakés üveg szanaszét. A madám, aki egy idősebb harcsa, épp felfelé jön a lépcsőn.)
Harmadik fejezet
Az ember és a ponty közötti szerelem mélyebb volt, mint a Sinagava-dzsuku vécéje, mélyebb, mint Kódzsimacsi kútjai (mindkét hely az Edót Kiotóval összekötő Tókaidó út 53 állomásának része, az előbbi pottyantósai egyenesen a tengerbe ürültek, a második pedig egy magasan fekvő terület, ahol nagyon mély kutakat kellett ásni. Mindkét helység jellegzetességeink említése a feneketlen dolgokra használt szófordulat volt.)
Komolyan fontolgatták, hogy titokban megszöknek, és valahol új életet kezdenek együtt… amíg egy nap a ponty teherbe nem esett. Urasima Taró teljesen tanácstalan volt, hogy megtartsák-e a gyermeket vagy sem; de végül Orino egy kislánynak adott életet. Mivel egy ember és egy ponty gyermeke volt, hal testtel és ember fejjel született, más szóval sellő volt.
Urasima Taró tudta, hogy ha a menyasszonya, Otohime apja, a Sárkánykirály valaha tudomást szerez a prostituálttal született gyermekéről, nagy bajba kerül, ezért titokban a tengerbe dobta a lányát.
– Ó, ha nem a Sárkánypalota udvarához tartoznék, magam nevelnélek fel, aztán torzszülött-cirkuszban mutogatnálak Fukijacsóban vagy Rjógokuban. Biztos vagyok benne, hogy tudnék veled egy kis pénzt keresni… Nagy kár, de el kell, hogy dobjalak magamtól. Ha felnősz, vigyázz, nehogy elkapjon valamelyik ezeknél rosszabb torzszülött-cirkusz!
Néhány éjjeliőr halász, akik a közelben járőröztek a tengeren, meghallotta a kis hableány sírását.
– Hé, kisbabát hallok! Siessetek, hozzátok ide a lámpást!
