Könyvbemutatók

 

ↆ Perkák könyvbemutató írásbanↆ

A Csillagszóró Könyvkarácsonyról szóló beszámolómban tettem egy olyan felelőtlen ígéretet, hogy utólag esetleg majd megválaszolom a Perkák könyvbemutatóján Novák Vica által feltett kérdéseket írásban is. Erre szemfüles olvasók gyorsan emlékeztettek is, úgyhogy íme, szeretettel! Egy órás beszélgetés volt, szóval úgy álljatok neki az olvasásnak, mint egy regénynek!

– Mondj néhány mondatot az Aranymosásról, az Illangók megjelenési idejéről, illetve a cím (címek) változásáról!

– Az Illangókat még 2014-ben írtam, ez az első regényem. Korábban is írtam rövidebb történeteket a magam szórakoztatására vagy munka kapcsán, de sosem indultam versenyeken vagy pályázatokon. Így amikor befejeztem az első könyvem, nem igazán tudtam, hogy mihez is kezdhetnék vele. Megnéztem pár nagy kiadó honlapját, volt, ahol eleve ki volt írva, hogy nem fogadnak kéziratokat, volt, ahol ugyanezt telefonban mondták el. Később hallottam csak az Aranymosás Irodalmi Válogatóról, amin végül 2016-ban indítottam el az Illangókat, akkor még Macskarévként.

Azért ez volt az eredeti cím, mert a legenda szerint így hívták a helyet, ahol a tündérek átjártak az emberek világába. Az illangó szó egyébként már ekkor szerepelt a regényben, de csak mellékesen, visszaemlékezve azokra az időkre, amikor a tündérek még az istenekhez hasonlóan nem állandóak voltak, hanem olyanok, akiknek a létét az emberi hit befolyásolta. (Az Illangó egy ősmagyar női név egyébként, aminek a jelentése illékony, gyorsan eltűnő, és így épp a tündérek megfoghatatlanságára utal). Mivel akkor írtam a regényt, amikor az angolszász tündér-történetek még nemigen törtek be a magyar piacra, Varga Bea főszerkesztő javasolta, hogy a tündéreimnek adjak más nevet, nehogy a fiatalok megrettenjenek, hogy valami népmesés vagy kötelező olvasmányos sztorit akarunk lenyomni a torkukon. Így végül az illangó nevet általánosan kezdtem használni a tündérekre, nem csak a régiekre, ahogy eredetileg terveztem. A címváltozást pedig végül Katona Ildikó kiadóvezető javasolta, nem sokkal a 2017-es megjelenés előtt, mert neki nagyon megtetszett a szó csengése, és különben is azt mondta, hogy a Macskarév olyan, mint egy állatmenhely. Ezen egyrészt jót röhögtem és megfogadtam, hogy ha egyszer lesz állatmenhelyem, tuti ez lesz a neve, másrészt elkezdtem törni a fejem, mert így mindhárom kötetnek változtatnom kellett a címén, amik elég összeillők voltak szerintem – Macskarév, Csikóvész és Farkaskoldus. Viszont ezt leszámítva igazából örültem a változásnak, mert szerintem is nagyon szép szó az illangó, jó, hogy ez lett a sorozat címadója.

– Megmondom őszintén, én is megkönnyebbültem ettől, mert korábban kicsit elriasztott, hogy ez valami macskás könyv lesz. De nem az, és azóta már elfogyott az első kiadás. Mit gondolsz, miért vonzza az olvasókat ez az erdélyi „mesevilág”?

– Szerintem kíváncsiságból. Egyrészt furcsa, hogy a magyar-erdélyi mitológiáról nem tanulunk úgy az iskolában, mint mondjuk a görögről. Irodalom órán vesszük a Csongor és Tündét, meg a Tündérszép Ilona és Árgyélust, de ennyi, szóval az olvasók többségének újdonság volt a téma. Ráadásul, pont mivel nem tanultunk róla, Erdély legendáiból sokkal jobban ismerjük a szláv eredetű vámpírtörténeteket és Drakulát, mint a tündéreket vagy más csodás lényeket, akik frissnek hatottak, főleg azután, hogy a vámpírok az Alkonyat óta újra reneszánszukat élték egy jó évtizedig. És hát végül segítségemre voltak az angolszász tündérek is, akik pedig feltámadtak a vámpírok után az irodalomban, és az olvasók keresni kezdték az ilyen témájú könyveket. Ez nagy szerencse volt nekem, mert így egy második hullámban azok is érdeklődni kezdtek a könyv iránt, akiket a mitológia kevéssé érdekel, viszont a külföldi tündérek után kíváncsiak lettek rá, hogy mit tudnak a mieink.

– És mi volt az oka a két megjelenés közti szünetnek? Hogyan adódott a Rókatündér ötlete, és az, hogy a sorozat két része között fogod megírni?

– Ez elég furán alakult. Az Illangók második részét azonnal elkezdtem írni, ahogy az elsőt abbahagytam. De tényleg, emlékszem rá, hogy becsuktam az egyik dokumentumot és még aznap megnyitottam a másikat és elkezdtem írni – mondjuk az a kezdő jelenet már rég nincs benne a könyvben. Ugye ez még az előtt történt, hogy egyáltalán pályáztam volna az Illangókkal, nagyjából a feléig jutottam el a második résznek, amikor is az első megkapta a közönségszavazatot Aranymosáson, és kiderült, hogy meg fog jelenni. Addigra rájöttem, hogy iszonyatosan élvezek a szösszenetek helyett ilyen nagy terjedelemben írni, és hogy szeretnék ezzel komolyan foglalkozni, úgyhogy elkezdtem kurzusokra járni, képezni magam. Nyilván emiatt teljesen szétbombáztam a félkész második kötetet, plusz éppen egy olyan helyen jártam a történetben, ami nekem egy nagy érzelmi kielégülést adott és jól éreztem magam ott. Nem igazán tudtam, hogyan tovább, hogy fejezzem be a kalandot, hogy juttassam el oda a szereplőket, ahová még szeretném. Szóval megfogadtam több író tanácsát és nem görcsöltem rá (annyira), félretettem a szöveget pihenni és addig elkezdtem írni mást. Tulajdonképpen ennyit akartam csak, véletlenül írtam meg közben a Rókatündért.

A középiskolában japánul tanultam és utána egy évet ott is töltöttem ösztöndíjasként, nagyon jó kapcsolatokat sikerült kialakítanom, azóta is visszajárok, és második otthonomnak érzem Japánt. Erről már korábban is szerettem volna mesélni, naplót vezettem az első kintlétemkor, utána többször belefogtam útleírásokba, hát most kicsit tudatosabban álltam neki, és kikerekedett belőle egy regény.

– Vissza az Illangókhoz, hiszen végre megjelent a Perkák. Összefoglalnád röviden az előző részt, hogy felvegyük a fonalat, és mondanál néhány szót arról, hogyan végződött az Illangók?

– Az Illangók elején adott egy ír ikerpár, akik a jómódú srácok elkényeztetett mindennapjait élik, amíg ki nem derül, hogy örököltek egy házat Erdélyben, ahonnan a családjuk anyai ága származik. Igazából kalandot és pénzt látnak ebben a lehetőségben, mert a ház valójában egy vadászkastély, de amikor odaérnek, hogy egy nyaralás alatt feltérképezzék a helyet, kiderül, hogy a birtok inkább egy romos pénznyelő, ami be is ázik, itt-ott az ablakai is hiányoznak, és hát a környéken is mindenki baromi furán viselkedik. Aztán felbukkan két lány, akik közlik velük, hogy ők illangók, és a fiúk családja pedig azért olyan szerencsés és gazdag, mert tulajdonképpen generációk óta üzleti kapcsolatban állnak velük, és most a srácokon a sor, hogy teljesítsenek. Ez az ajánlat azért részben fenyegetés is, és a fiúk végül kénytelenek elindulni a két lánnyal, különböző kalandok során át, hogy teljesítsék, amit rájuk szabtak. Útközben a négy főhős elég sokat tanul saját magáról és persze az egymáshoz való viszonyuk is sokat változik, de a feladat teljesítése során azért némi hiba is csúszik a számításba, ami elindítja a következő kötet cselekményét.

– Mi a perkák szerepe, miért éppen ők a címszereplői a második kötetnek?

– A Perka ugyanúgy egy ősmagyar női név, mint az Illangó, azt jelenti, hogy gyorsan pergő, izgő-mozgó. Azokat a vízi csikókat hívom így a második kötetben, akik a magyar mellett több más nép mitológiájában is felbukkannak, víz alatt élő, víztestű lovak, akik hajlamosak az embereket a vízbe rántani vagy oda csábítani. Mivel a magyar mitológia gyakran helyezi a tündérek lakhelyét vizek mélyére, az Illangókban is egy kút mélyén van az átjáró a két világ között. Ennek a vizében élnek a perkák, akik a világok közötti átkelést segítik vagy akadályozzák. Egyébként el kell mondjam, hogy megnéztem a gyerekkel a Jégvarázs 2-t, ott is megjelenik egy ilyen ló, ők a német mitológiát vették alapul… és annyira örülök, mert végre én voltam a gyorsabb, és a könyvem jött ki előbb – merthogy a Rókatündért megelőzte a Liza, a rókatündér című film, és ezt akkor sem éreztem szerencsésnek, ha a kettőnek egyébként semmi köze egymáshoz. Szóval most én nyertem, és én mondhatom, hogy a Disney tuti, hogy tőlem vette az ötletet. Hozzáteszem, az különösen gyanús, hogy Csipkerózsika mennyire hasonlít Firtosra…

– Az előző kérdéshez kapcsolódva, mesélj a sorozat mitológiájáról. Melyik lények jelennek meg másként nálad, mint az erdélyi folklórban, melyek azok, amik nem is bukkannak fel a történetekben, csak a te kreációid?

– Szerintem az első kötetben nincs ilyen. A helyszínek, ahol végigmennek, maga Pokolsár és benne a sóvirágok erdeje, az Ördögárok, a sárkányok mocsara is mind valós, illetve a mitológiai szereplők is, Markoláb, a garabonciások, a sárkányok és a szélkötő Kalamona, az óriás Cenk, Hiripné, a lüdércek és Duromon. Na, jó, hazudok, a sárkányok lila vidéke kitaláció volt, illetve a karakterek személyisége nyilván nem olyan fekete-fehér, mint a mondákban – de a leírt tetteiket akkor is valósnak tekintettem, csak próbáltam megindokolni őket és okozatilag összekötögetni, amit tudunk róluk. Ja, és jut eszembe, a tündéreknek az emberektől eltérő, furcsa szaporodása sem mondai, azt a gyerekem egyik játékából vettem…

– Várj, akkor maradjunk még a szereplőknél. A második résszel a történet új antagonistát kap, aki már az első részben is felbukkant, de ott még nem tudtuk, mekkora befolyással volt valójában az eseményekre. A te fejedben mindig is ő mozgatta a szálakat, vagy, ahogy haladtál előre a sztoriban, úgy mutatkozott meg számodra, ki ő valójában és mit is akar? Az első részben még ébresztett némi részvétet, itt azonban egyértelműen negatív karakterként fested le.

– Érdekes, én nem így látom őt. Azt, hogy valójában mit akar, és mennyire mélyen volt benne az első rész történéseiben, nem tudtam előre, erre Tartoddal együtt jöttem rá az első kötet végére. Viszont én akkor egyáltalán nem éreztem részvétet iránta, oké, megtudtuk, hogy történtek vele szörnyű dolgok nagyon-nagyon régen, de egyrészt ez nekem még mindig kevés, hogy igazolja minden kétes tettét azóta, másrészt ő is nagyon érzelemmentesnek mutatkozott, pusztán üzleti kapcsolatban állt a szereplőkkel, szóval szinte nehéz volt bármit is éreznem felé. Míg a második kötetben igaz, hogy csinál egy csomó elfogadhatatlan dolgot, de közben kiderül, hogy erre olyan oka van, ami teljesen emberi és érthető. Én itt sajnáltam meg igazán.

– És mi a véleményed Firtosról, aki a leglátványosabb változáson megy keresztül a karakterek közül. Merre tart ebben a részben, és hová fejlődhet még? Az új képességek, amelyekre szert tesz, előnyére válnak, vagy bajt hoznak a fejére? Azt talán elárulhatjuk, hogy Firtos a boszorkánysággal fog kacérkodni. Az elhangzó varázsigék, ráolvasások mind a te fejedből pattantak ki, vagy kutatás során bukkantál rájuk?

– Na, ennek nagyon örülök, hogy így látod, ahogy mondtad, mert az első kötetben igyekeztem négy egyenrangú karaktert alkotni, mégis, ha az olvasók rangsorolták őket, akár fontossági, akár kedvenc szempontból, mindig Firtos végezte az utolsó helyen. Szerintem azért, mert ugye róla az elején kimondják a többiek, hogy jóságos, és innentől kezdve ezt el is várjuk tőle, nem értékeljük igazán a tetteit. Pedig, ha belegondolunk, nélküle lehet, hogy a többiek el sem tudtak volna indulni, illetve a későbbiekben hoz olyan áldozatokat, amikkel nagyon komoly veszélybe sodorja magát. Igaz, hogy ezeket csendesen teszi a többiekhez képest, ahogy a változása is észrevétlenebbül indul el, mint a társainál, de én is úgy érzem, hogy a második kötetre behozta a lemaradását. Ahol a történet most áll, én úgy látom, hogy rendkívüli erőre tesz szert, de ebbe egy kicsit bele is kell halnia. Ő olyan típus, akit szétszednek és újra összeraknak az események, de a darabokból mégsem biztos, hogy ugyanaz áll össze. Mondhatni, új Firtos épül a régi helyén. És a varázsigék, amiket használ, azok mind kutatás eredményei és régi, székely ráolvasásokból vannak.

– Mi a helyzet a varázsgyűrűkkel? Érdekes, hogy érzéseket közvetítenek, gondolatok helyett. Mesélsz erről egy kicsit?

Ez úgy alakult, hogy már az első kötetben kiderült, hogy az illangók, ha akarnak és eléggé egymásra vannak hangolódva, tudnak szavak nélkül is kommunikálni. Ez egy irányítható, tudati kapcsolat. Tartod pedig azt mondja, hogy a boszorkányság és a boszorkány eszközök mindig irányíthatatlanok, többet vesznek el, mint amennyit adnak. Ez adta az ötletet, hogy érzelmekbe belelátni mennyivel izgalmasabb és kiszámíthatatlanabb lehet, mint gondolatokba. És valljuk be, egyik szereplőm sem túl jó az érzelmei kimutatásában, szóval azt gondoltam, nem árt, ha kicsit kellemetlen helyzetbe hozom őket.

– Mi ihlette az illangók világát? Számomra kissé meglepő volt, hogy a változást nehezen viselő illangók egy folyton változó – illékony – világban élnek.

– Az, hogy az illangók világában máshogy alakul az idő, vagyis szinte mozdulatlan, szintén mondai hagyomány. De nyilván, ha teljes mozdulatlanságban élnének, akkor egyáltalán nem hasonlítana a jellemük semmiben sem az emberekéhez, valaminek azért kell, hogy némi dinamikát szolgáltasson az életükben. Ahogy a gyűrűnél az értelem-érzelem, itt az idő-tér ellentétére építettem. Egyébként ahogy az első kötetnél említettem, hogy az illangók fura szaporodását egy gyerekjátékból, történetesen a fiamnál akkor épp sláger buborékfújóból vettem, itt a második kötetben a mindig mozgásban lévő teret szintén – a kinetikus homokból. De tényleg, ez egy annyira jó cucc, szerintem még felnőttként is élvezetes perceken át csak fogdosni és nézni, ahogy pereg és változtatja az alakját, összeomlik és újra összeáll. Mókás.

– Az illangók világának egy másik érdekessége, hogy a karakterek itt hallják egymás gondolatait. Hogy viselted, hogy Patrick nem tudta leplezni a gondolatait? Nehéz volt így dolgozni vele, hogy nagyon kellett figyelned, nehogy „kifecsegjen” valamit?

– Annyira igyekeztem, hogy eléggé megnehezítsem a szereplőim dolgát, hogy növeljem a téteket és tényleg még nagyobb bajban legyenek, mint az első kötetben, hogy egy idő után csak vakartam a fejemet, hogy oké, ezt simán nem fogják túlélni. Tudni kell, hogy én imádom ezt a négy főhőst, és imádom őket szívatni is, mert nagyon élvezem, hogy egyikük sem tipikus hős, csomót bénáznak, miközben megpróbálnak világot menteni vagy épp csak életben maradni. De aztán ez a nehézség is, ugyanúgy, ahogy a gyűrű az érzelmekkel és a tér a mozgásával, végül csak adott egy olyan pozitívumot, amit fel tudtak használni, noha addig nyűgöt vagy veszélyt jelentett számukra az adott körülmény. Ezt tényleg ők csinálták, túljártak az eszemen, én nem tudtam volna így kitalálni. És bár mindenkinek nagyon igyekezni kell ebben a kötetben, de utólag én Patricknek adom a legfelelőtlenebb mellett a legnagyobb túlélő díját is.

– Térjünk ki néhány mondat erejéig az illangók politikájára. Ebben a részben találkozhatunk az illangók uralkodóival, és az intrikákon keresztül kicsit beleláthatunk, hogyan próbálják egyensúlyban tartani a világokat, vagy épp érvényesíteni a saját érdekeiket. Neked mi volt ebben a legnagyobb kihívás?

– Megmondom őszintén, velük iszonyatosan kiszúrtam magammal az első verzióban. Egyszerűen azért, mert sok pozitív visszajelzést kaptam az első kötetben arra vonatkozóan, hogy mennyire klasszak a mitológiai nevek és mennyire klassz az is, hogy mindig egy név egy fejezet címe – azé a főhősé, akiről ott épp sokat megtudunk vagy azé a mellékszereplőé, aki épp ott bukkan fel először. És ebbe nagyon belekapaszkodtam, nagyon szerettem volna a második kötethez is megtartani ezt a felépítést, de itt nem így sorban jöttek a szereplők. Szóval azt találtam ki, hogy lesz tizenkét fejezet, tizenkét illangó uralkodóval, és minden uralkodó kap egy kis saját nézőpontú jelenetet az egyes fejezetek elején, és így az ő nevük lesz a fejezetek címe. Ez egyrészt könnyűvé tette, hogy a világot bemutassam, hiszen ők nyilván jól ismerik, szemben mondjuk a teljesen tudatlan Markkal és Patrickkel, akik csak ott csetlenek-botlanak. Másfelől viszont én is tudtam, hogy már a négy nézőpont karakter is sok, ráadásul jelenetenként váltok nézőpontot, nem fejezetenként, szóval éreztem, hogy az olvasók idegeit nagyon próbára tenném, ha még tizenkét különböző személyiségbe bele kéne hallgatózniuk. Aztán végül mégis odaadtam ebben a formában a szerkesztőmnek, ő meg mondta, hogy juj! Nekem tök jó biztonságot ad egy ilyen egyeztetés, hogy tudom, hogy nem csinálok hülyeséget, szóval hagytam magam meggyőzni, illetve addigra tulajdonképpen már én is meggyőztem magam, és kivettem ezeket a jeleneteket. A hőseimnek így több dologra kellett maguktól rájönniük, de jobb lett így a regény. Végül hét uralkodó maradt, akik közül Déva, Kalán, Arany és Harka mitológiai hősök, Szinér, Dés és Torja pedig bizonytalan eredetű erdélyi várakról kapták a nevüket. Fejezetcímek pedig nincsenek.

– És hogyan alakul a nehézségek hatására a párosok kapcsolata? Tartod és Patrick szájából elhangzik, hogy „soha többé”. Bevallom, én ezt először félreértelmeztem, és kiderült, hogy bizony egészen mást jelent, mint gondoltam. Viszont Firtos és Mark részéről nem hangzik el semmilyen kijelentés vagy ígéret. Mire számíthatunk?

– Hát spoiler-mentesen, ebben a kérdésben, nem sokra… Tartod és Patrick nagy utat jár be külön-külön és együtt is, míg eljut addig a „soha többé”-ig. Ugye Patrick ebben a kötetben eleve azzal a céllal indul el, hogy így vagy úgy, de rendezze a kapcsolatát Tartoddal. Baromi dühös, megbántott, csak erre fókuszál, van ideje gondolkodni, amúgy is elég hirtelen természet, nekik valamilyen irányban eléggé eldől itt a hogyan tovább kérdése, ezért is ők vannak a borítón. Marknak és Firtosnak viszont ezer más gondja adódik, nem is igen van idejük egymással törődni, nemhogy döntéseket hozni saját magukkal és egymással kapcsolatban. Én a harmadik kötetben számítok rá, hogy ezt megteszik valamilyen irányban, és szerintem az is érdekes lesz, hogy láthatjuk majd Tartod és Patrick mostani döntésének a kivitelezését.

– Többen írták az ajánlókban, hogy könnyet csalt a szemükbe a könyv vége. Egyébként nekem is. Mennyire volt tudatos, hogy keserédes lezárást kapott a második kötet? Milyen leckéket kellett megtanulnia a karaktereknek ahhoz, hogy felnőjenek a befejezéshez?

– Ha jól emlékszem, két, nagyjából egymás után következő jelenetről van szó a végén, és amikor írtam, én meg voltam róla győződve, hogy ha lesz sírás, akkor az Tartodnál lesz, mégis eddig mindenki azt mondta, hogy Firtosnál sírt. Vajon miért nem ott sírnak az olvasók, ahol én eltervezem? Egyébként a mostani lezárás nem szándékosan keserédes, szerintem hasonlít az első kötet lezárásához: volt egy kaland, ami sikerült, valahogy, és vannak ugye érzések, kapcsolatok, amik meg az események hatására folyamatosan alakulnak, változnak, lezárulnak vagy megmaradnak. De egyébként, mielőtt még valaki panaszolná a keserédes lezárást, el kell mondanom, hogy Róbert Katalin, aki az eddigi regényei során egy tök kedves és szimpatikus nőnek tűnt, idén belekezdett egy sorozatba, ahol durva függővég az első kötet vége – és ezt nem én spoilerezem el, hanem több olvasói visszajelzésben is benne van. És Kati az én szerkesztőm is ugyebár, úgyhogy most leleplezem, hogy szerkesztés közben, úgy négy-öt oldallal a sztori mostani vége elé odabiggyesztett egy szövegbuborékot, amibe beleírta, hogy nem akar befolyásolni, de ez itt egy gyönyörű függővég lenne. Szóval aki a Perkák végére ér és bántja a keserédes befejezés, az lapozzon vissza egy párat, és próbálja meg elképzelni, hogy Kati milyen helyzetben hagyta volna magára.

– Ha már szót ejtettünk a befejezésről – mik a terveid a lezárást illetően? Persze, spoilermentesen! Visszatérünk még az illangók világába? A négyesünk minden tagja túléli ezt a kalandot? És mi lesz velünk, emberekkel? Elmondod a befejező kötet munkacímét, és azt, hogy mik a farkaskoldusok?

– Mivel YA sztoriról van szó, nem tervezem megölni a főhőseimet, bár meg kell mondanom, hogy az eredeti elképzeléshez képest már voltak, akik alakítottak a sorsukon, úgyhogy ki tudja, még az is lehet, hogy valaki nagyon felidegesít és elteszem láb alól. Muhahaha. Az illangók világába nem hiszem, hogy visszatérünk, a pogány hit szerinti, hármas tagolású világból kettőben már jártunk, a záró kötet terveim szerint nálunk, az emberek világában játszódik majd, mert itt már tényleg az a kérdés, hogy mi lesz velünk. A harmadik kötet munkacíme Ordasok, amúgy ez is egy ősmagyar férfinév és nem meglepő módon farkas a jelentése. A farkaskoldusok pedig azoknak az életükben sanyargatott bojtároknak a szelleme, akik haláluk után visszatérnek, hogy megbosszulják magukat a gazdáikon és elragadják a nyájukat. Ezt a legendát is, ahogy az összes, a kötetek elején álló mitológiai idézetet, csak átvitt értelemben fogom felhasználni persze.

– Tudom, hogy babonás vagy, de mesélj még arról is röviden, hogy min dolgozol most. Ezen vagy valami máson?

– Igazából ezen kezdtem el dolgozni, de úgy látszik, ennek a trilógiának az a sorsa, hogy félbe hagyom az egyes köteteit. Mondjuk most csak a tervezésig és az első jelenet leírásáig jutottam el, és nem is magam miatt hagytam abba, hanem a kiadóvezető jelezte, hogy ha nem vagyok még benne túlságosan, akkor jó lenne, ha megint egy japán témájú regényem jönne ki következőnek. A Rókatündér szerencsére nagyon sikeres lett, és noha azt a történetet lezártam, az olvasók eléggé várják tőlem, hogy újra elvigyem őket Japánba. Igazából ez nagyon megtisztelő és borzasztóan örülök neki, úgyhogy gyorsan elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit nem mondtam még el Japánról, ami érdekes lehetne.

A Rókatündérben egy japán lány a főszereplő, aki Oszakába, egy zajos, vibráló, fülledt, meleg és mindig ébren lévő nagyvárosba kerül, egy csomó külföldi közé, úgy, hogy azért van mögötte egy szervezett keret, ami néha teher, de amúgy védőhálóként is szolgál számára. Úgyhogy az új regényben megfordítottam: egy brazil lány a főszereplő, aki Hokkaidóra kerül (ahonnan egyébként Midori származik), egy sokkal kisebb, fázós, havas városba, ahol főleg japánok veszik körül, és teljesen egyedül kell boldogulnia. Itt találkozik egy ainu fiúval, akinek őslakosként még ma sem könnyű a helyzete Japánban. Ez egyébként nem fantasy (csupán néhány misztikus elem lesz benne… talán), hanem egy romantikus történet két családról, akik ötszáz éve még egy helyen éltek, de mára idegenekké váltak és két mai idegenről, akikben talán sokkal több a közös, mint elsőre gondolnák. A történet női hősét, Manuelát egy brazil barátnőmről és a szambának köszönhetően megismert brazilokról mintáztam, a férfi főhőst pedig rengeteg-rengeteg ainu tanulmányból, egy szakdolgozatból és egy doktori munkából… készüljetek!

– Végezetül egy bónusz kérdés: Team Patrick vagy Team Mark? 😛

– Jaj, nem is hiszem, hogy ilyenre illik válaszolni. Igazából mindketten más miatt állnak hozzám közel, de ez tulajdonképpen a párosokra igaz, nem is csak személyekre. Patricket és Tartodot az elejétől kezdve hatalmas élmény írni, mert az előbbi nagyon ösztönös, az utóbbi meg csupa szarkazmus. Ők bármit ki mernek mondani. Nekem például szívügyem a környezetvédelem és néha nagyon jól esik Tartodon keresztül megvetni az egész emberiséget az ezzel kapcsolatos tétlenségért. Mark és Firtos viszont pont azért kihívás, mert mindketten sokkal óvatosabbak, náluk sokkal finomabb jelzések kellenek és nem is biztos, hogy azonnal kikiabálják a bajukat magukból… Hozzájuk képest a másik kettő két dúvad, ők meg szép csendben túlvállalják magukat és ezért nagyon együttérzek velük. Fú, ahogy beszélek róluk, máris nagyon várom a befejezést! Szerintem mind a négy karakter tartogat még sok meglepetést mindenkinek! ♥

(Az interjú mellett felhasznált montázsok Radasits Mariann és Ambrús Renáta munkái.)