Ez volt a címe annak a Vörös Pöttyös Klubnak, amelynek a tündérek voltak a témája. A színpadon négyen beszélgettünk, Róbert Katalin író, szerkesztő, aki a Vörös Pöttyös Klubot vezeti, Mihóczy Mercédesz, a Deszy olvas bloggere, Nagy Viktória, aki kelta illetve young adult irodalmi tündérszakértő és én, az erdélyi és magyar mondavilág tudora. Khm. Vikivel egyébként ezekkel a titulusainkkal ott helyben, Kati bemutatása során találkoztunk életünkben először, és néhány másodpercig csak üveges szemmel néztünk magunk elé utána. Sőt, bevallom, nekem ennél több is kellett, hogy magamhoz térjek, ez idő alatt pedig simán összekevertem Benedek Eleket Lázár Ervinnel, és hirtelen arra sem emlékeztem, hogy melyik mesében találkoztam először tündérekkel gyerekkoromban… ez lett volna pedig a bemelegítő kérdés.
Mialatt A Gyűrűk urát sikerült válaszul megneveznem – pedig nem ebből olvastak fel nekem kétéves koromban, elhihetitek -, folyamatosan a Bóbita, Bóbita táncol járt az agyamban. Szintén nem jó válasz, de Kati pechjére fura vagyok, ennyit tudok felmutatni a professzori tulajdonságokból.
Nem próbálom meg utólag rekonstruálni, hogy pontosan miről is beszélgettünk, mert utána (sőt, egy kicsit előtte is, a kávézóban) már felengedtünk és nagyon sok mindenről szó esett: kerestük a tündérek népszerűségének okát, próbáltuk összeszedni, hogy pontosan milyen szabályoknak kell megfelelniük az egyes mondakörökben, és igen, arra is megpróbáltunk választ találni, hogy az állati jegyeket viselő tündérek kikkel és miért keveredhettek. Szó esett a Tüskék és rózsák sorozatról és Tamlin eredeti legendájáról, A kegyetlen hercegről, Holly Black hegyesre operáltatott füléről (igen, Deszy képet is mutatott, tényleg), a Vastündérekről és Cassandra Claire, meg persze a Disney mesék jóságos vagy éppen boszorkányos tulajdonságokkal felruházott tündéreiről.
Összességében arra jutottunk, hogy a külföldi kortárs irodalom nagyjai általában az ír/kelta hagyományokból építkeznek. Ezért a történeteikben jellemző a tündérekre a hegyes fül; hogy nem tudnak hazudni, mégis annyira kicsavarják a dolgokat, hogy így is átverik a halandókat; hogy udvarokba szerveződve élnek, amelyeket sokszor az évszakokról vagy hasonló ellentétpárokról (sötét-világos, éjszaka-nappal) neveznek el. Előfordul, hogy föld alatti otthonuk van, illetve, hogy meg kell számolniuk az eléjük kiöntött só/mák/rizsszemeket, addig nem tudnak továbbállni. És persze megtalálható közöttük az egészen aprótól az ember méretűig minden típus, szárnyasok és szárnyatlanok, esetleg szárnyukat elfedők. Persze, ahogy egyre több a tündéres történet napjainkban, úgy szűnnek meg a kötelező elemek – ahogy anno a vámpírok legújabb felívelésének idején is mindenki szabadon választhatott, hogy az ő vámpírjai akkor most bírják-e a fokhagymát vagy sem, látszódnak-e a tükörben vagy sem, hamuvá égnek-e a naptól vagy sem. Én arra jutottam, hogy a csillámló vámpírokhoz hasonló, mitológiai alap nélküli újítás a tündérek esetében a mindenféle erővel bíró tetoválás lehet. Talán, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, úgyhogy várom a pontos információkat!
A vámpírokkal viszont akkor meg is érkeztünk Erdélybe, ugyanis amikor írni kezdtem az Illangókat, a young adult irodalomban éppen a nagyon sokadik bőrt húzták le róluk. Én mindig szerettem ezeket a sztorikat, de akkor elgondolkodtatott, hogy milyen furcsa, hogy még Magyarországon is jobban ismerjük ezeket a szláv eredetű legendákat, mint a saját erdélyi mondáinkat. Mert aszerint Erdélyben (és a Csallóközben) semmi keresnivalója vámpíroknak, hiszen ez a tündérek földi otthona. Akkoriban találtam az interneten egy külföldi diplomamunkát is, amely a nyugat-európai tündérmitológiát hasonlítja össze a kelet-európaival, és benne egy elég nagy részt szentel a magyarnak is.
Szóval akkor úgy döntöttem, menjünk szembe a szokásokkal! Erdélyben ne legyenek vámpírok, a férfi főhősök pedig legyenek elesett és gyarló emberek, akik nemigen tudják megmenteni a náluk ügyesebb, gyorsabb és harciasabb főhősnőket. Elvégre innen szép nyerni.
Az erdélyi-magyar mitológiában a tündérek sokkal emberibbek kelta társaiknál, sem hegyes fül, sem suhogó szárny nem árulja el őket, csupán a földöntúli szépség. Olyannyira emberiek, hogy a népmesékben sokszor a hercegkisasszonyok helyettesítői, őket mentheti meg és veheti feleségül a legkisebb fiú. Persze csak amennyiben táncos kedvű, aranyhajú, jóságos tündérekről van szó, mert léteznek csalafinta és gonosz tündérek is – de ezek általában nem kevergetik úgy a tulajdonságaikat az emberekkel szemben, mint az ír vagy kelta tündérek. A jók jók, a rosszak rosszak, az előbbiek trükkökkel csak azokat leckéztetik meg, akik erre rászolgálnak. (De a magyar mitológiában egyébként létezik egy szépasszony nevű lény is, aki külsőre tündéri szépség, belsőre viszont gonosz boszorkány. Általában utak mentén, fehér ruhában álcázza magát elesettnek, hogy aztán jól elbánjon az őt megszánó férfiakkal.)
A magyar tündérek külseje talán azért is olyan emberi, mert rengeteg időt töltenek földi váraikban, amelyeket hegytetőkre vagy épp ellenkezőleg, vizek mélyére építettek. Boldoghonról, ami eredeti hazájuk, nem sokat mondanak a legendák, csupán, hogy egy idilli világ, ahol bőség és gazdagság uralkodik, a fákon csillagok teremnek és még a varjúkárogás is rigódal.
Hogy a magyar mondák tündérei ennyire feketék és fehérek, az egyes feltételezések szerint arra vezethető vissza, hogy ők mind a kereszténység elterjedésével visszaszorult pogány istenségek, és azok jellemző tulajdonságai. Ezt szimbolizálja például az az erdélyi monda is, mely szerint a backavári tündéreket annyira zavarta az új templom harangzúgása, hogy összeszedték minden holmijukat és elmentek onnan, hogy nyomuk sem maradt. Máshol, máskor az emberek elromlása az oka, hogy a tündérek elhagyták földi szállásaikat (így lett Macskarévből Csaló-köz), de általánosítható, hogy a keresztény szertartásokkal sem voltak soha kibékülve.
Ipolyi Arnold így ír a tündérek elvonulásáról a Magyar Mythológiában:
„… szép aranyhajú tündérleányok jártak át a Macskaréven; de mióta egy gazember a tündérek asztalánál jóllakozva háládatlanul rácsúnyított, azóta soha sem látta senki többé a tündéreket… a csillagokba szálltak, s ha talán léteznek is, nem érintkeznek halandó emberekkel, mert ezek mindig gonoszabbak.”
Ellenben az ír-kelta föld alatti birodalmakban élő tündérekkel, a magyar tündérek az égben laktak, ahogy az istenek. A magyarok, finnek vagy épp vogulok által elképzelt Világfa gyökerei között megbúvó alvilágban ugyanis a holtak helye volt, míg a törzs szinten a haladók, az ágak között pedig a tündérek éltek, akik épp ezért sokszor madáralakot is tudtak ölteni. Általában hattyúét, de előfordulhatott kacsa, galamb vagy holló is. (Egyesek szerint eredetileg maga Tündér Ilona is pogány istenség volt. Ő a Csallóközben élt és előszeretettel úszkált társnőivel hattyú alakban a Dunán.)
Ahhoz, hogy a sámán kapcsolatba tudjon lépni ezekkel az isteni lényekkel, különböző gombák fogyasztásával maga is varjúvá vagy hollóvá vált, hogy az ágak közé repülhessen. Egy tanulmány szerint Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona meséje is egy sámáni utazás átvitt értelmezése. (És ez volt az ok, amiért Mark és Patrick gombát kényszerült fogyasztani, mielőtt jobban megismerte volna Tartod meséit.)
Végezetül itthagynék egy gondolatot, ami ugyan nem hangzott el a beszélgetésen, de engem megnyugtat, ha felnézek az égre. Erdélyben a Tejutat úgy hívják, Tündérek útja. Tartod is elmesélte a könyvben, hogy a régiek rongyos zsáknak képzelték az eget, amelyen a csillagok a megannyi lyukon beszűrődő fénypontok. Ha ez igaz, akkor valami nagyon klassz dolog lehet a másik oldalon!
(A cikkhez felhasznált montázsok Nagy Dalma munkái.)