Egyik nyáron illangós júliust tartottam, ahol a hónap minden napjára összeszedtem eleinte mitológiai, aztán egyéb érdekességeket is a trilógiámról. Itt ezeket szedtem pontokba.
1.
Ipolyi Arnold ezt írta az 1850-es években a Magyar Mythologia összeállítása során: „népdalainkban még élénken visszatükröződik a gyermekded ős világnézet, mely az egész természetet rokonérző hason élőnek képzeli”. Írta ezt arról, ahogyan egyes magyar területeken a fákat olyan erősen élő pogány hittel tisztelték még Szent László idején is, hogy rendeletet kellett hozni ez ellen. (De megjegyezném, hogy szerintem nagyon rendben van ez a világnézet és egyáltalán nem gyermekded. Lassan újra rá kéne jönni, hogy az egész természet „rokonérző hason élő”…)
A fák tiszteletének alapja a pogány magyar világkép, a világfa, ami nem meseelem, de népmesékben is találkozhatunk vele elégszer, égigérő vagy tetejetlen fa néven. A világfa teteje ugyanis láthatatlanul végződik az égi felhők közt, ágai között ül a Nap és a Hold, gyökere pedig a Pokolsárig ér. A sámánhit szerint az ősök valamikor fent jártak az égen, de ma már a törzs a lakhelyük, a középső világ. Csak kiválasztott személyek juthatnak a világfa felsőbb szintjére, de ezeknek is vigyázniuk kell! Egyes történetek szerint ugyanis a hősök távollétében a középső világban több száz év telik el, és ezek visszatérve úgy találják, hogy már senki nem él ismerőseik közül.
Bár a tündérek felsőbb lények, meglepő módon sosem a fa teteje felé tapogatózva lehet őket megtalálni. Vagyis egyáltalán nem lehet megtalálni őket, ők találják meg az embert, ha akarják, ilyenkor rendszerint kutak vagy források vizéből lépnek elő. Otthonukat a Boldoghon, Boldogasszonyfalva nevek mellett emlegetik Változóvárként vagy változóhelyekként is, amire később még visszatérünk a Perkák kapcsán. Szegény főhőseim ugyanis az első kötetben nem jutottak el ide, csupán Pokolsárba, a gyökerek közé (miközben saját családjuk gyökereivel ismerkedtek meg), ahol Duromon, a főördög elzárva tart minden olyan lényt, melyet a középső világból valaha száműztek. Felkészültetek? Mert őket is sorra végig vesszük ebben a hónapban!
2.
Az Illangókban előforduló lények közül kezdjük a macskával. Az Illangók címe ugyebár eredetileg Macskarév volt, ezért, ha nincs is benne, csak egyetlen darab macska, az elején, akad azért néhány macskás utalás, amiket különösebben sosem terveztem megmagyarázni a regényben.
Sokat nyomoztam, hogy miért is hívták a régiek Macskarévnek tündérvilág átjáróját, de konkrét magyarázatot nem találtam rá, hacsak azt nem, hogy a magyar mitológiában kicsit mindig összefolyt a tündér a boszorkánnyal, így a familiárisok sem teljesen egyértelműen kísérik az egyiket vagy a másikat. Mondjuk a hattyú egyértelműen a jótündér, a varangy pedig a gonosz boszorkány állata, de például a holló már nem ilyen könnyű eset. A mondai eredetű Tündérszép Ilona és Árgyélus mese aranyalma lopó tündérei (és hopp, sokak szerint az aranyalmafa utalás az előző pontban bemutatott világfára) például holló alakban repülnek az éjszakában, pedig a fekete madarak más történetekben inkább a rosszat szolgálják. De ahogy ők, úgy a macska is ugyanilyen módon váltogathatja a gazdáit (illetve jók és rosszak egyaránt használhatják, hogy a bőrébe bújjanak), „tündéri boszorkányi sajátsága miatt” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia).
Érdekes, hogy a macska a legtöbb nép folklórjában valamilyen kapcsolatban van a szellemvilággal, talán azért, mert macskatartók ma is tudják, hogy néha ijesztő módon tudnak a semmibe bámulni, mintha látnának valamit, amit mi nem. Lehet, hogy ezért sündörögnek állandóan a világok közötti átjárók környékén is, így kaphatta a nevét Macskarév.
Nekem a történetben a macska csak misztikus kellék volt, és ha az Illangók nem is japán történet, én szeretem Murakaminak és más japán íróknak azt a megoldását, hogy valami mindig magyarázat nélkül marad a misztikumban. Hiszen ez a lényege: megborzongatnak, de sosem ismerhetjük meg a teljes egészet. Még egy írónak sincs akkora hatalom a kezében, hogy minden titkukat megfejtse az olvasók kedvéért.
Szóval visszatérve az egyetlen felbukkanó macskára, akit Mark Macskarév kertjében látott! Mintha még a szeme színe is változott volna. Mark ekkor még nem ismerte sem Firtost, sem Tartodot, de a zöldből sárgába forduló szemszín pont a két illangó szeme színét mutatta. Vagy nem, elvégre sötét volt. Mit tudhatta ezt akkor Mark? Aztán meg már ideje nem maradt foglalkozni vele. Úgyhogy ez megmarad örök rejtélynek…
3.
Ejtsünk szót Apollóniáról is, aki nem mitológiai lény, hanem Mark és Patrick dédnagymamájának, Antóniának az ikertestvére… bizony, ők is ikrek voltak, ahogy a fiúk, hiszen azokban a családokban, ahol van ikerpár, ez általában újra és újra előfordul. A srácok viszont nem ismerték Polli nénit, aki egész életét vénkisasszonyként élte, noha a faluban azt suttogták, hogy gyengéd érzelmeket táplált a jelenlegi intéző, Forrás Misi nagyapja iránt. Mark és Patrick erről persze mit sem tud, a nagymamájuk ugyanis az 56-os forradalom idején Magyarországra, majd onnan Írországba szökött, és később maga után vitette az édesanyját is (Innen üzenem Jurics Andrásnak, hogy a fél kontinenst átszelő gyalogutat az ő Betty mamájáról koppintottam).
Szóval Polli néni haláláig megsértődve élt a titokzatos Macskarévben, és minden kapcsolatot megszakított későbbi ír rokonaival. Vagy mégsem egészen így volt? A fiúk ismeretlenül megörökölték a düledező kiskastélyt, aminek valószínűleg egy vagyonba kerülne a felújítása, eladni meg szinte lehetetlen lenne… esetleg ez is egy újabb fricska a néni részéről? Vagy valami egészen más magyarázat van a múltra?
Az én nagymamám nagymamája is ikerpár volt, egyiküket Antóniának hívták és Ausztriában éltek, amíg az ikertestvére fel nem pakolt, és ide nem költözött Magyarországra. Nem tudom, miért ebbe az irányba indult, de végül meg is szakadt a kapcsolata a testvérével. Apollónia és Forrás Mihány nevű felmenők viszont a családom másik, erdélyi ágában szerepeltek és egyszerűen azért használtam fel a nevüket, mert nagyon megtetszettek. Sőt, még az a kézzel írt és rajzolt, levélformájú családfa is létezik, amin Tartod megmutatta az ikreknek a családjuk számukra addig ismeretlen történetét.
A mondabeli hosszú életű Hermannok sajnos a valóságban nem voltak a rokonaink, pedig akkor nálunk is mindenki százhúsz évig élne. És tudtommal a hosszú életű Hermannoknak nem is volt közük ahhoz a Hermann-lovaghoz, aki megalapította Nagyszebent, de a regényben jól összeboronáltam őket, nem csak egymással, de még az illangókkal is. Szerintem így sokkal, de sokkal kerekebb lett a sok kis rövid történet.
4.
Tartod a monda szerint egy gonosz tündér. Nem csak az embereket, de még a saját testvérét, Firtost sem kedveli. Ez olyan mondákból derül ki, mint a Likas-kő legendája, mely szerint versenyezni próbált Firtossal, hogy nem csak szebb várat épít, mint ő, de ehhez még Firtos várának alapkövét is ellopja. Meg is tette, a tündérserege egy vasrúdra szúrva rántotta ki a vár alapjából a sziklát, amelyet aztán az égből leejtettek, ezért áll ma is magányosan és lyukasan Korondtól nem messze. Egyes mondák szerint azonban ennél jóval tovább is ment, ugyanis neki köszönhető az időjárást jelző kővé vált ló is. A legenda szerint Firtos szerelmét, aki épp Firtosvárához tartott, a mélybe lökte, az ifjú legény lova azonban fennakadt egy sziklán és kővé vált. A mai napig látható a várhegy oldalában, napos idő esetén hófehér színben tündököl, ám ha eső várható, mindig beszürkül.
Tartod több mondában is pórul jár, általában isteni tűz emészti el (merthát ilyenek ezek a pogány legendák, egy idő után összefonódnak a kereszténységgel), de afféle legyőzhetetlen antagonistaként állandóan visszatér. Aki pedig olvasta az Illangókat, az tudja, hogy bár kézen fogva jár a halállal, valójában nagyon is jól van. Szórakozik minden emberi történeten, ami róla szól, és alaposan kihasználja a saját rosszhírét. De talán nem is annyira rossz, mint azt elsőre gondolnánk róla.
5.
Firtos a monda szerint pontosan Tartod ellentétpárja, „a jószellemek tündére volt, de minthogy a föld jót roszszal vegyesen termi, vele átalellenben Tartod a roszszellemek egyik tündére lakott” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia). Szóval Firtos maga a megtestesült jóság, és mint ilyen, maga körül is mindig igyekszik csak a jót látni. A legendák szerint nem csak gonosz testvére irányába megbocsájtó, de az embereket is mindig megsegíti. Személyében összefolynak a keresztény angyalok és a jószívű, pogány boszorkányok: vakító szépségével azért száll alá az égből, hogy a szegényeket megsegítse, az eltévelyedetteket a helyes útra terelje, a betegeket pedig jótékony varázsfőzeteivel meggyógyítsa. Állítólag annyira szereti az embereket, hogy még emberi szerelme is volt, de ebbe a kapcsolatba aztán Tartod (természetesen) csúnyán belerondított.
Az egyébként rejtély, hogy Firtos ugyanaz-e, mint Firene, akit csak ritkán említenek a mondák, vagy a duónak Rabsonné mellett van egy negyedik, eltitkolt testvére is. Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája szerint „ily légbenjáró tündérek külön nevét tudja ismét az erdélyi tündér rege Rapsonné, Firene és még más két testvérét említve”, ami arra utal, hogy négyen voltak. Ugyanakkor Orbán Balázs: A Székelyföld leírásában azt mondja, „Rabsonné, Firtos és Tartod három testvér volt, s mind három várban egyszerre gyújtották meg a gyertyát”.
Feltételezhető azonban, hogy Rapsonné/Rabsonné és Firene oláh eredetű nevek, és Firene Firtos megfelelője. Az elmélet hívői szerint Firtos és a vele valószínűleg közös származású Firene név az oláh fir (fonal), firuesc (fonni) szavakkal függhet össze, és még az is elképzelhető, hogy a három testvér afféle sorsnők voltak, a görög párkákhoz vagy a skandináv nornákhoz hasonlóan (amely gondolattal a könyvben Cenk, az óriás is eljátszott, de róla majd később).
6.
Rabsonnét Rapsonné és Rapsóné néven is ismeri a mondavilág. Sok történet kering róla, és ezek alapján az ő személyéről a legkevésbé eldönthető, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e. Egyrészt tündérkirálynőként emlegetik a legendák, aki igazságosan és bőkezűen uralkodik az emberek felett, ugyanakkor még az időnek is kevés keresztényi jósággal sikerült felruháznia a személyiségét. Nem csak azért, mert egy pogány főpap, Rabson rabonbán felesége volt, de igencsak szerette a zenés-táncos tivornyákat, ahol aztán lerészegítette és arannyal jutalmazta a résztvevő embereket. Szeretett üzletelni (és egyes elbeszélések szerint hálni is) az ördöggel és a garabonciásokkal, akiknek aztán általában mindenféle furfanggal túl is járt az eszén. Kedvenc virága a boglárka, amelyet Erdély bizonyos területein Rabsonné rózsájának hívnak. Azt beszélik, a szerelemnek és az aranyszerzésnek akkora mestere, hogy érdemes ezekben az ügyekben fohászkodni is hozzá.
Szerintem Rabsonné a leírások alapján, hol boszorkányos, hol tündéri személyiségével leginkább a szépasszony vagy cifra-asszony kategóriába esik, ami „igen szépen énekel s gyönyörűen öltözött, látására és hallására elámul az ember” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia). Igéz, idéz, ráolvas, de áld is, kisgyermekek csitításában, szülés segítésében nagyon ügyes, igazi „tündér-keresztanya”, miközben szemfényvesztő csalafintaságokkal borsot is tör az emberek orra alá.
7.
Markolábról annyit lehet tudni a Magyar Néprajzi Lexikon szerint, hogy „általános hit volt a magyar nyelvterület egészén hogy nap- és holdfogyatkozás idején ezeket az égitesteket valamilyen állat vagy természetfeletti lény eszi. Néhol napfogyatkozáskor a szabadban fehér tálba vagy tányérba tiszta kútvizet öntöttek, s látni vélték, hogy kutya vagy farkas kapkod a nap után. A Balaton vidékén azt tartották, hogy a napot kakas eszi; más vidéken azt, hogy kereszteletlenül elhalt gyermekek nyelik el a holdat holdfogyatkozáskor. A máramarosi magyarok szerint a holdat a virkolák (vagy csordásfarkas) falja fel. A palócok úgy tudják, hogy az égitestek fogyatkozását a markoláb/markalab okozza.”
Megjelenését tekintve a Markoláb hatalmas, szőrös, fekete kutyaszerű lény. Bár alapvetően az égitesteket fogyasztotta, azért gyerekijesztgetésre is használták, így: „Vigyázz, mert elvisz a Markoláb!”
Az Illangókban csak rövid időre bukkant fel és akkor többeknek megígértem, hogy a zárókötetben komolyabb szerepet is kap majd.
8.
Pokolsár telis-tele van ördögökkel. Jól hallottátok, nem csak egy darab van belőlük, aki a keresztény Sátán vagy Lucifer megfelelője, és arra a névre hallgat, hogy Duromon (vagy ennek Duromó/Drumó/Dromó változatai). Hanem mindenféle fene, gonosz lélek, sőt dög tartozik ebbe a kategóriába, akik pusztító, romboló, öldöklő lények, számos különböző megjelenési formában.
Emlékszem, a kiadóban az Illangók szerkesztése előtti egyeztetésünk alkalmával megkérdezték, hogy nem lehetnének-e ezek az ördögök inkább démonok, mert az sokkal divatosabb manapság (legalábbis akkor az volt.) De nem, nem, nem lehetett! Ezek a lények ugyanis kicsit sem szexi pasik, rossz modorral és nagy egóval, meg egy kis gonoszkodásra való hajlammal (elnézést kérek mindenkitől, aki ennél komolyabb démonokat írt a YA irodalomban), hanem annál sokkal rosszabbak!
Vannak füstösek, kormosak, tüzesek, érkezésüket sokszor „setét pokoli mének” jelenléte, fekete kakas kukorékolása, fekete kutyák ugatása jelzi és kíséri. Akadnak tányér talpú, láncos farkú, de kecske vagy ló lábú és szarvval rendelkező, sőt, madártestű példányok is, arasznyi karmokkal. Ami közös: „a torz és szörnyi alakot festő vonások” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia). Némelyek katonai ranggal is rendelkeznek az ördögök hadában, és sosincs menekvés előlük. Muszáj felvenni velük a harcot, ellenkező esetben csak emberáldozattal, esetleg az ember fiai bőrének eladásával (értsd, a lelkükével) lehet menekülni.
Ne tévesszen meg senkit a fenti, félig állat, félig ember leírás, sem a népmesék olykor tréfás, bohóc szerepben felléptetett ördög figurái! Azt beszélik, ha viccesnek festik meg őket, az csak az őshit gúnyolása… vagy inkább a gyanú elaltatása és igazi ördöngösség!
9.
A garabonciás/garaboncos vagy garabonciás-diák is valamiféle ördögféle személy, általában boszorkányok és ördögök közös gyermekei. Ellentétben más lényekkel, róluk nagyon pontos leírások akadnak, amelyekből nem csak jellemzőik, de előmenetelük is megismerhető.
„Garabonciás csak a 13 iskolát végzett diákból lesz, ki a szerencse kerekén el nem veszett. A 12 iskolát végzett diák elmegy messze messze országba, vízen és tengereken át, sok veszedelmen át, azután bejut egy barlangba, ott társakra talál, azokkal tanulja a 13. iskolát. Midőn 12-en együtt vannak, ráülnek a szerencse kerekére, ez gyorsan forog velek, egynek közülök bizonyosan el kell veszni rajta, azért félelemmel állnak rá, mert nem tudják, hogy ki fog elveszni közülök, de arra elszánvák mindnyájan. Akik e nagy próbát kiállották 11-en, garaboncosokká válnak, s mennek szerte a világban garaboncos mesterséget űzni, sovány képpel és rongyos köpönyeggel kéregetnek leginkább tejet s kenyeret.”
„Közönségesen rongyosan, fáradtan, könyvvel hónuk alatt járnak faluról falura, és kéregetve köszöntenek be a házakba. Ha üresen igazíttatnak el, különösen ha kenyér és tej megtagadtatik tőlök, a határra vészt hoznak, átkukra szélvész kerekedik, jégeső, zápor veri el a szőlőket, és árasztja el a vetéseket; ők gerjesztik a villámot és a mennydörgést. Ilyenkor a nép setét felhőkben véli látni alakjokat, széttárt köpönyegben, nyitott könyvből olvasva, olykor ismét sárkányon ülve látja őket repülni a levegőben.”
„A sárkány is csak akkor jön elő, midőn a garaboncos kiimádkozza, titkos könyvéből olvasván rá, melyből senki más olvasni nem tud. Az így kibűvölt sárkányt megnyergeli, s förgetegben villámsebességgel megy rajta.”
„A garaboncosok bűvös tudományú emberek, kik esőt, szélvészt támaszthatnak, a sárkányok felett hatalommal bírnak, azokat kiolvassák, de a jövendő dolgokat is meg tudják mondani.”
Mindig kínáljátok tejjel a garabonciást, ha jót akartok!
10.
„A sárkány az általánosb néphit szerint, hal- vagy kígyóból lesz, és pedig olyan kígyókból, melyek hét évig láthatatlanul mocsárokban tenyésznek, (…) kígyókkal is kell táplálkozniok, amit mutatnak a közmondások is: kígyó ha kígyót nem eszik, sárkány sem lehet belőle.”
De, ahogy arra már az előző pontban kitértünk a garabonciások kapcsán, a sárkány csak akkor jön elő, ha a garabonciás előbűvöli könyve segítségével, akkor aztán „a garaboncos intésére farkával a legnagyobb tölgyeseket gyökerestül kidönti, dühöng, mint a pusztító szélvész, jégesőt von maga után, s a merre mén, ha kukoricások vannak alatta, ezek oly szélesen, amennyit a sárkány széltében elfog, fejérek lesznek, mintha mésszel lennének behintve.”
Egyes feltételezések szerint a garabonciások aztán „szerecsen országba” viszik a sárkányokat, ahol húsukat aranyért és drágakövekért adják el, mivel a szerecsenek országuk szörnyű forróságát csak úgy bírhatják ki, hogy sárkányhús darabkát tartanak a nyelvük alatt.
A sárkány mondai alakja a magyarok körében általában „szárnyas, hosszú kígyótestű, pikkelyes kemény bőrrel, melyen az otthonához vezető borotvahíd éles kései sem fognak, hosszú körmű, rőfnyi fogakkal, ostorkint csavargó fark s lángoló tarajjal, legjellemzőbb a számos fej, közönségesen 3, 6, 7, 9, 12, sőt 24 is, mi már nagyobbrészt mesei nagyítás. A népdal akarja még tudni, hogy a hetedik főben volna ördögsége, azaz legnagyobb ereje, szájából tüzet okád, lángot fúj, szikrát szór, s mérges tajték foly.”
Természetére nézve a sárkány szörnyszerű ragadozó, aki azonban emberi gondolkodásra, sokszor beszédre is képes, sőt, áldozatokkal kiengesztelhető: népmesékben napi egy királylányért cserébe például már hajlamos elhalasztani a város feldúlását.
Az Illangókban szereplő szélkötő Kalamona egyébként nem mítoszi, hanem szintén népmesei alak, aminek az az egyszerű magyarázata, hogy a mondák kardélre hányt sárkányait általában nem látták el tulajdonnévvel. A mese szerint a Kalamona olyan ocsmány szerzet volt, hogy senki sem tudta, ember-e vagy állat. Akkora szája volt, hogy mikor ásított, egy szénásszekér könnyen megfordulhatott volna benne. És ahogy a mondai sárkányok képesek rá, ő is az időjárás megbolygatásával, a termények tönkretételével fenyegetett: meg tudta ugyanis kötni a szeleket.
Egyébként néhány évvel ezelőtt azt olvastam valahol, hogy ha léteznének sárkányok, nem lehetnének ragadozók, ugyanis azoknak mind előre tekint a szeme. A fej két oldalán elhelyezkedő szem a növényevő zsákmányállatok jellemzője, hogy menekülés közben jobban lássanak hátra és oldalirányba. Mivel egy csúcsragadozónak nincs szüksége ilyesmire, szemek alapján én egyedül az Így neveld a sárkányod figuráiról vagyok hajlandó elhinni, hogy tényleg húst esznek. Meg persze, a félelmetes Süsüről.
11.
Ha fejezetek szerint haladnék, akkor az Illangók első kötetében most konkrétan Hiripné jönne soron, de róla nem sok mindent tudnék leírni azon kívül, ami a könyvben is szerepel, így inkább felhasználom az alakját, hogy bemutassam kicsit a gonosz boszorkányokat. Nem szabad összekeverni őket a korábban már bemutatott rossz tündérekkel vagy cifra-asszonyokkal! A gonosz boszorkányok rosszasága (ártó szándék, rontás, káröröm, kegyetlenség) előbbiekkel szemben már külső csúfságukon is meglátszik. Ezt ideig-óráig elkendőzhetik bűbájjal, de a valóságos arcuk mindig torz és bibircsókos – elvégre hanyagolják az arcápolást, viszont csomót hajolgatnak mérgező gőzöket eregető üstök fölé.
A mitológiai alakok még a gyerekevő mesehősökön is túltesznek, erdei kunyhójukat mézeskalács helyett emberi koponyából rakják, kerítésük pedig emberi belekből van. Az eltévedt vándorok szívét kitépik és megeszik, de elég jók a vízbe fojtásban, a lefejezésben és a gereblyével agyonverésben is. Néha vannak leányaik is, akik maguk is vagy gonoszak, csak még nem csúfultak el tőle, vagy elrabolt, elátkozott tündérek, akik szabadulásra várnak.
A középkori boszorkány hisztériának Európa szerte milliónyi vörös vagy fekete színű állat és a mai becslések szerint nagyjából százezer ember esett áldozatul, akiknek a 80%-a nő volt (és a halálozások aránya még nagyobb, ha hozzá vesszük, hogy akkor még nem 740 millióan laktunk a kontinensen, csak 50 millióan). Magyarországon Könyves Kálmán híres boszorkánytörvénye („Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék!”) késleltette pár évszázadot és csökkentette is a boszorkányperek számát, de az 1700-as években azért mégis bőven akadtak ilyenek, amiknek aztán Mária Terézia vetett véget azzal a kijelentéssel, hogy elavultak, és bűnvád nélkül megtiltotta a boszorkánynak vélt személyekkel szembeni eljárást. Akkor már tőlünk nyugatra nagyjából mindenhol betiltották a boszorkánypereket, különben nem is ment volna ilyen simán, hogy egy nő hoz a boszorkányok védelmében szabályokat. Hiszen a tömeghisztériának jócskán megágyazó, 1486-os Boszorkánypöröly című könyv szerint „minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan. A nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők, és képtelenek eltitkolni egymás elől gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek…. A havivérzés idején annyira telítve vannak nedvekkel, hogy fortyog a vérük. Lélegzéskor mérgező pára árad ki az orrukból és szájukból, és bárkit megbabonázhatnak. Hitük gyenge, és ez vezet a boszorkánysághoz.”
Afrika, India, a Karib-szigetvilág egyes területein a mai napig történnek boszorkányüldöző lincselések.
12.
A Cenk-hegy Brassó felett magasodik, Erdély délkeleti részén, a Kárpát-kanyarban. A nép ajkán számos legenda keringett a hegyről, az egyik legismertebb szerint Cenk egy óriás volt, akit fekve, álmában ért a végzet. A Magyar Mythológia szerint egyébként homályos hitregénkben mára megkövült, hegyekbe zárt óriások formálták a világot, és a gránit, bazalt kősziklák és főleg cseppkő képzetek „emberi hasonlatossággal bíró alakjai még számos helyeken ezen óriási dermedtségre vonatkozó hagyományokat tartottak fenn”. Óriás eredetet tulajdonított a néphit a Turóc és Trencsén határában álló Veszett szikláknak, melyek fogaikkal hajókat süllyesztettek el a Vág folyón; a regéci vár előtt álló Kőasszonynak; a Turapatak mezején álló két kőszálnak; a kolumbácsi vár átellenében lévő szikláknak; az Almási-hegység kőcsoporzatának is, továbbá számos olyan mondát is számon tartanak elsősorban Erdélyben, amelyben nem óriások, hanem más lények vagy emberek változtak kőbálvánnyá. A gonosz Cenk történetéről egyébként egy kortárs verset találtam, ami remekül bemutatja a vele történteket.
Dvihallyne: A brassói Cenk
Brassó büszkesége a Cenk / valaha gonosz óriás volt. / Hatalmas várban éldegélt, / Környékén lányokat rabolt. / Megölt hajadonok lelke / Világító oszloppá vált, / A fájdalmukat hirdette / És egyre bosszúért kiált. / Egy ifjú elhatározta, / Hogy jóságával legyőzi, / Mert szörnyű gonoszon fegyver / Az nem fogott soha, semmi. / Akkoriban régen tudtak / Beszélgetni az állatok, / Így megértésre találtak / Nekik fájó gondolatok. / Nagy fának tetejében / Szépséges holló üldögélt, / És elvesztett farktolláról / Nagyon búslakodva mesélt. / Hogy milyen erő lakozik, / Az elveszett csodás tollban, / Mellyel kárt okozhat Denge, / Fenyegető óriásban. / Meglátta ott a fűben, és / Azonnal vissza is adta. / Madár becsületességért / Fiúnak ajándékozta. / Felment legényünk a várba, / Kaput könnyen kinyitotta, / A horkoló szörnyhöz lépett, / Tollal végigsimította. / Óriás nyomban felébredt, / Szeme világa elveszett, / És tagjaiban is egyre / Furcsa, dermedtséget érzett. / Denge akkor annyit mondott: / Hogy a jóságnak hatalma / Nagyon gonoszt is legyőzi, / S megszűnt a Cenk birodalma. / Teste egyre hidegebb lett, / Jajszó sem jött ki a száján, / Még próbálkozott a beste / Változtatni testtartásán. / Cenk – sziklára fel is másztak / A nagyon boldog emberek, / Csákányokkal lyukat vágtak, / Remélték bele nem remeg. / A sziklán támadt sebekből / Forrásvizek buggyantak ki, / Szépen, lassan völgybe érve / Tájat megtermékenyíti. / Így támadt jóság hatalma / Révén, új élet, rég kihűlt / Gonoszságnak a nyomában. / Nép fájdalma lassan enyhült.
(Megjegyzés: Zsidó Ferenc: A brassói Cenk c. írása alapján)
13.
Lidérccel először a Szaffi című filmben és mesekönyvben találkoztam gyerekként, és irtó helyesnek találtam őket. Bár a mondabeli lények nevénél szinte mindig van némi tájegységenként alakuló forma, a lidérc, lúdvérc és lüdérc esetén kivételesen nem erről van szó. Ez a három dolog ugyanis egymástól bizonyos fokig megkülönböztethető lények gyűjtőfogalma, amelyek azonban néhány ismertetőjegyük révén mégis összefüggenek egymással. Hogy eredetük mennyiben volt valaha közös, nem világos. A különböző babonák és hiedelmek egészét tekintve, leginkább három tulajdonságuk emelhető ki: a tüzes vagy láng alakban való megjelenés, a szexuális jelleg, valamint a segítőszellem-feladatkör. Az elnevezések különbözőek lehetnek, de minden tájegység és nép folklórja megegyezik abban, hogy bármilyen hasznos is, mégiscsak jobb minél hamarabb megszabadulni az efféle izéktől.
Erdélyi János szerint „a lidérc a magyar nép hitében valami tűzi manó volna, mely, mint tüzet tápláló lég, kulcslyukon is befér, s legelzártabb helyeket is, csukott erszényt, ládát, anélkül, hogy gyújtana, meglátogatja. Természete a pénzhordás, gazdagítás, ezért mondják a hirtelen gazdagodóra: lidérce van; lakása posványok, várdüledékek, barlangok, temetők, vagyis dohos, penészes helyek.” Egyes területeken lidércnek vélték a kereszteletlenül meghalt gyerekek lelkeit, máshol viszont vezeklő lelkeknek, vagyis egyfajta kísérteteknek tartották (helyenként bolygótűznek is nevezik ezeket az éjjelenként bolyongó lángokat). Gyakran az ember mellére ülnek (lidércnyomás), és előbb-utóbb megbetegítik azt, akinek a nyomában járnak.
A lúdvérc ellenben egy rongyos tyúkfi, a rendesnél valamivel hosszabb nyakkal és lábakkal, nagyobb szemekkel. Sok aranyat hord gazdájának, de nehéz vele együtt élni, vérrel írt szerződésben sokszor rögzíti, hogy az ember vérével táplálja szolgálatáért cserébe, avagy adja neki minden étele felét. Különböző feltételezések szerint szőrös tojásból, záptojásból, kakas tojta tojásból, ganajba ásott tojásból és/vagy ember által kikeltett tojásból jő elő, alakja, akárhogy ápolják, mindig beteg csirkére emlékeztet. De ha repül, tüzes gombolyagnak látszik, az otthonába pedig a kéményen keresztül száll be. Elveszíteni nem lehet, mert mindig visszajön, és állandóan asszonya karjában van, ágyában alszik, egyes tájegységek történetei szerint vele is hál, mert ha megrázza magát, férfivá tud válni.
A lüdérc már egyértelműen férfialak, aki naplemente után, szikrákat szórva indul útnak. Általában magányosan, gyakran tanyán élő, csalódott lányokat, megözvegyült asszonyokat kísért. „Áldozatához érve villámgyorsan csap le a házára, a kéményen ereszkedik be, s a csalfa szerető, a meghalt vagy távollévő férj alakjában egész éjjel szerelmi kapcsolatot tart áldozatával. Ritkábban az ablakon át magával ragadja áldozatát, az erdő fölött meghordozza, s hajnalig az erdő szélén szerelmeskednek. A hajnali nap sugarai nem hullhatnak rá, ezért hajnalodás előtt sietve távozik.” (Magyar Néprajzi Lexikon)
14.
Duromon, pogány főördögünk nevét a monda szerint jobb elkerülni, mert említése előidézheti őt és szerencsétlenséget okozhat. Ezért számos más néven is illettük, amik közül több később köznevesült: Úrdung, Ördöng, Őr-dög, Fránya, Sívó, Devi, Patvar, Guta, Fene, Hepcia. Egyes leírásokban szerepel Drumó úrként és Dromóként is, illetve a kereszténység hatására Plutóként.
És ha már Plútó, a kutya: egy csomó országban a mai napig előítéletesek az emberek a fekete színű állatokkal (olyan országokban is, ahol nem babonás a népesség, megfigyelhető, hogy ezeket az állatokat választják legkevésbé az örökbefogadáskor). Nálunk is kialakult gyanakvó néphit ezekkel az állatokkal szemben, amiért Duromon a felelős. Úgy tartották ugyanis, hogy a fekete állatok a tulajdonai, ezek alatt settenkedik árnyékként az alakja, amikor az emberek között jár.
Korai boszorkányperek anyagaiból pedig az is kiderül, hogyan válhatott valaki a szolgájává:
„Pluto ördög jelen volt, bak képében, és az egész testét . . . alfelét (a nő) megcsókolta, háromszor körül táncolta.”
„Plutora esküdött, volt egy bak, fekete szőrű, aztat tízszer kerülte megh és annyiszor csókolta megh, és mondotta te vagy az én uram.”
„egy bak kecske jelen volt, parancsolta nekie, hogy környül táncolja őtet és az alfelét is parancsolta csókolni, hogy azzal bizonyitani fogja, hogy az ő hív szolgája.”
Voltak, akik alfél-csókolgatás helyett valami egyszerűbbet választottak:
„Drómó hitére esküdtek meg”
„levelet adutt Drumónak magáról.”
„isznak Duromonért összejöveteleikkor”
„baltenyerén volt az Drumónak valami fa, azt nyomta reája, midőn bélyegezte”
„nem akarta Duromon kibocsátani többé.”
„a boszorkánysereg zászlóján Drómó ördög volt írva”
„az ördög a boszorkányokat Drómó seregeknek nevezte.”
Egy debreceni népmese gyűjtésben pedig szerepel egy monda „Hüvely-pici kalandjairól, mikép az szinte a pokolba behatva, hasonlón a pokolba járó hősökhöz, ott Drumót a főördögöt legyőzi, s ez kénytelen neki kocsikerekül szolgálni. Karcsay egyébkint arról tudósít, hogy a néphit több helyt Duromont, mint főördögöt ismeri, és szegedi tájszó szerint drumónak neveztetnék a hajókötél csomója, melyhez a hajóvontató lovak hámja köttetik.” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia)
15.
Irmáról és Zelemirről csak úgy tudok mesélni, hogy elspoilerezem a Gyöngyfüzér antológiába írt, Irma és Zelemir legendája című novellámat. (De, akit nem zavar a spoiler, nyugodtan olvasson tovább, a novellában inkább az számít, hogy Tartod, Firtos és Rabsonné az események hatására hogyan lettek olyanok, amilyenek napjainkban.) Szóval Irma Rabson rabonbán és Rabsonné lánya. A legenda szerint egy gonosz nő, Mitács (aki helyenként egyenesen boszorkányként van feltűntetve a történetekben), utálta a szülőket. Vagy azért, mert viszonya volt a rabonbánnal, aki kikosarazta, vagy azért, mert csak szerette volna, ha viszonya van a rabonbánnal, aki egyáltalán nem kért belőle. Azok a mondák, amelyek Mitácsot boszorkányként emlegetik, úgy tartják, hogy nem is a rabonbánra volt féltékeny, hanem Rabsonné nagy varázstudására. De bármi is volt a gyűlölködése oka, végül az egész odáig fajult, hogy Mitács azt állította Irmának, hogy a szerelme, Zelemir valójában az eltitkolt féltestvére, a rabonbán törvénytelen gyermeke, ezért sosem lehetnek egymáséi. A lány bánatában elbujdosott, de Mitács nem érte be ennyivel, ekkor a szerelmét zaklatottan kereső Zelemirt is megkereste, és azt mondta neki, hogy a lány azért nincs meg, mert épp megcsalja őt, méghozzá egy tündérrel. Zelemir tajtékozva indult erre meglesni Irmát a feltételezett légyotton, ami egyes legendák szerint Firtos várában, mások szerint Rabsonné várában volt, de persze az egész drámaian sült el, méghozzá Irma különös alvajárása miatt: „A kábult Zelemir a leányka árnyában a vélt tündért hivén, utána iramlik, s a szikla-élen lebegő leányra kiált, ez fölébredve, alázuhan; magával ragadva féltékenyen epedő Zelemirjét; s egybekarolva, egymás dobogó szivén halnak azok, kik az életben nem egyesülhetének. Ekkor a bosszús Mitács felderíti hazugságát Rabsonné előtt. Ez leányához siet az örömhírrel, hogy szabad szeretni Zelemirt. Leánya sehol, utánna indul, s megtalálva a szirt aljában az elzúzott két szerencsétlent, szíve megreped, s ő is meghal. Oda a szirt alá temettetett el az ármány e három áldozatja, oda a sziklára vésetett fel a szerelem e megható drámájának története; lemosta azt a századok viharja, de a nép ez emlék-szirtet ma is Elemir tornyának vagy kövének nevezi s a rege fenntartá emlékét e szerelmi áldozatoknak.” (Orbán Balázs: A Székelyföld leírása)
Hát, ja. Nekünk is van saját Rómeónk és Júliánk.
16.
Perkák valójában nem léteznek. A Perka egy ugyanolyan ősmagyar női név, mint az Illangó, amit a tündérekre ragasztottam a jelentése miatt: fürge, gyors járású, elillanó (a jelentés valóban tündért takar, mondhatni ez a név a Tünde korai megfelelője). A Perka jelentése gyorsan pergő, izgő-mozgó, az Illangók második kötetében a mondai vízi csikókra használom névként. Ezek az állatok kapcsolatban állnak az úgynevezett süllyesztőkkel, amely szóból alakultak ki később a süllyő, sellye, és sellő tájszavak, ami a fullasztó, vízbe ragadó tündéreket, valamint a vizek sebes sodrású helyeit is jelentette a múltban.
A félig hal, félig ember sellő vízi léte viszonylag könnyen levezethető, sokkal izgalmasabb viszont, hogy miért is élnek több nép hite szerint is a vízben félig ló, félig ember vízszellemek, vagy egyenesen komplett ménesek. A feltehető ok, hogy „a keleti regékben a tengeri istenek, tündérek vízi méneken és fogatokon járnak, s buknak ki a habokból; aminthogy általában már a kútforrások, gyógyvizek felfedezése, nyílásai is lóalakokkal hozatnak összefüggésbe. (…) E mellett már Neptun is lovakkal jelenik meg a habok felett, valamint a tiszteletére rendezett lójátékok alkalmával a lovak és öszvérek, mint neki szentelt állatok, koszorúzottan pihentek.”
Mint afféle lovas nép legnagyobb kincse, „állati mythosunk kitünő alakja a ló, regéink és mondáink sajátságos, csodás tátosa. Ezen legnemesb és legveszélyesebb állatot, a vitéz népek nélkülözhetetlen segédjét, – mert a vitéz, hős elnevezése is nálunk ma lovag, s a régibb székely lófő, lófi – az összes mythosok kitűnő tiszteletben részesítsék.” S mint ilyen, a ló nem csupán a szárazföld, de a „folyók bizonyos veszedelmes helyei, örvények, vízesések, mélységek lakója” is (Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia).
Kétféle is létezik vízi csikóból: a csalafinta fajta gyönyörű paripaként, ezüst vagy arany szőrzetével illegeti magát a vízparton, hívogatón nyihog, de sosem hagyja magát megülni, csak mikor végül a vízbe száguld áldozatával. A másik verzió nem szép: közelről látszik, hogy álla hiányzik, halfoga van, s röhögő nyerítéssel kergeti azokat, kik el nem kerülik. A vízparton aztán orruknál fogva rántja őket a vízbe, amelyet Grimm a germán vízszellem ugyanilyen viselkedése kapcsán azzal magyaráz, hogy a vízbe fúlók orra általában különösen vörös szokott lenni.
17.
A Tarkő hegy Balánbánya felett magasodik (aki olvasta a Perkákat, annak ismerős szereplő lehet Balán is), ennek a tetején élt a legenda szerint Tarkő tündér a két lányával, Marossal és Olttal. A két tündérlány igen rossz testvér volt: folyton marakodtak és versenyeztek, mindketten a másik fölé akartak kerekedni. Tarkő nagyon boldogtalan volt emiatt, és még a férje is hiányzott neki, aki annak idején magára haragította a tündérek uralkodóit, mert fellázadt ellenük, emiatt a Fekete-tengert jelölték ki neki száműzetése helyéül, és soha nem találkozhatott a családjával és a többi tündérekkel. A lányoknak is hiányzott az apjuk, ezért az anyjuk megígérte nekik, hogy vízzé változtatja őket és így eljuthatnak hozzá. Azt remélte, hogy végre egyszer a lányok összefognak és együttműködnek, de a két folyóvá változott tündér nem tudott megegyezni, melyikük nevét viseljék a továbbiakban, ezért inkább külön utat választottak maguknak. Maros északnak, Olt délnek indult. Maros lassan, nyugodtan kereste, vájta magának az utat, Olt pedig vadul törtetve, türelmetlenül. Maros sokáig folyt, folydogált, de eltévedt, éppen a tengertől távolodva haladt. Már kezdett beletörődni, hogy sohasem látja meg az apját, amikor találkozott a Tiszával. Tőle megtudta, hogy a hatalmas Dunához tart, a Duna pedig egyenesen beleömlik a Fekete-tengerbe. Maros örömmel csatlakozott a Tiszához, akivel aztán együtt folytak bele a Dunába. Olt közben már alaposan kifáradt a nagy törtetésben, a Verestoronyi-szorosnál már minden ereje elhagyta. Már szinte feladta, hogy eljut a tengerig, amikor egy nagy folyam morajló hangját hallotta. Ment még egy keveset és meghallotta a zúgáson át a nővére hívó hangját. Ettől megkönnyebbült, és ő is hagyta, hogy a Duna vigye el mindkettőjüket a Fekete-tengerhez. Ha olvastátok a Perkákat, tudjátok, hogy ezt a legendát eléggé átvariáltam, hiszen az illangóknak nincsenek gyerekeik. Ahogyan Tartod is megmondja, természetesen az én könyvemben van az igazság, csak az emberek mindent átköltenek, amit nem értenek, ezért ezt a történetet is tévesen jegyezték le a múltban. A Perkákból az is kiderül, valóban létezett-e Tarkő, és ha igen, mi lett vele.
18.
Ramocsa, Dála és Klára testvérek voltak és tündérek. A legenda szerint rózsaszínű hintóikkal, melyeknek mindegyikét tizenkét másik tündér húzta, akik időnként hattyúkká változtak, bejárták egész Erdélyt, hogy megtalálják a számukra kedves helyet, ahol majd letelepedhetnek. Végül „a három tündérlány a bágyi vár alatt találkozott három pásztorlegénnyel, s szerelmesek lettek beléjük. Klára a legnagyobbik pásztorral ott maradt helyben, de aztán csalódott, sokat sírt, még az életének is véget vetett. Könnyeiből egy forrás fakadt, amelyet ma is Klára kútjának hívnak.
A második tündérlány, Dála, párjával kicsit idébb telepedett le egy patak mellett, ahol később falut építettek, és Dályának nevezték el. Ebből lett a mai Székelydálya.
Legboldogabb a legkisebb lány, Ramocsa volt. Akárhova lépett, virágok nyíltak a lába nyomán. S ezeket a virágokat ma is ramocsavirágnak hívják, és csak a bágyi vár alatt meg a derzsi határban, Ramocsán nyílnak, ahol a monda szerint a harmadik tündérlány telepedett volt le kedvesével.” (Orbán Balázs: A Székelyföld leírása)
19.
„A Maros mentén mindössze egyetlen napig állt egy vakítóan csillogó ezüst- és egy aranyvár. Tündérek építették, de olyan gyorsan elpusztult mindkettő, hogy nyomuk sem maradt. A közeli Déva várát is egy tündér építette. Ő csak követ használt, ám a vár mégis túlélte az idő viszontagságait.” (Reader’s Digest: Felejthetetlen mondák és legendák)
Hunyad vármegyében együtt élt három tündér, Déva, Kalán és Arany, akiknek szépségéről még távoli vidékeken is tudtak az emberek. (Tekintve, hogy a Kalán férfinév, a másik kettő meg női, egyes keresztények azt suttogták, hogy ez valami förmedvényes hármas viszony volt.) A lényeg, hogy olyan szépek voltak, hogy ha feltűntek valahol, az emberek mozdulatlanul, megigézve bámulták őket. A három tündér azonban idővel elkezdett irigykedi egymás szépségére és hatalmára, ellenfelek lettek, és elhatározták, hogy szétköltöznek (vagy tényleg viszony volt közöttük, ami nem működött tovább). Déva szelídebb és barátságosabb volt a másik kettőnél és már a versengésből is elege volt, rámutatott hát egy hegyre, és közölte, hogy kővárat épít oda. Kalán kinevette és egy másik hegyre mutatva közölte, hogy ő oda ezüstből épít várat. Arany erre választott egy harmadik hegyet, hogy ő meg ott aranyból fog várat építeni. Raádásul utóbbi kettő azzal is hetvenkedett, hogy nekik ehhez az építkezéshez még Isten segítsége sem kell. Begurult erre az Úr, megvárta, míg felépítik a tündérek a várakat, aztán puff, hatalmas földrengést és villámcsapásokat küldött Kalán és Arany várára, hogy nem maradt belőlük semmi.
Ezzel viszont némileg ellentmond az a történet, mely állítja, hogy Déva vára a devi=ördögi szóból kapta a nevét, s bizony, építése során az is összeomlott jó párszor. A rendes pogány emberek pedig, tudva, hogy ilyenkor áldozat kell Duromonnak, a Kőmíves Kelemen vers mintájára szépen befalazták a várba egyikük feleségét élve.
Jelenleg a kutatók azon az állásponton vannak egyébként, hogy ún. építőáldozatnak a valóságban nem használtak embereket a magyar kultúrában, viszont a gonosszal és a szellemvilággal kapcsolatban álló macskák és kakasok gyakran áldozatul estek az élve befalazásnak. Ha valaki olvassa a japán mítoszokról szóló #szörnyesszerda sorozatomat, az tudhatja, hogy Japánban bizony sokáig igen gyakoriak voltak az emberi tartóoszlopok: amikor egy épület tartóssága érdekében befalaztak valakit az alapba.
20.
A Perkákban hét illangó uralkodó szerepel, mivel a hetes tündéri szám volt a magyar hitvilágban. Közülük hármat, Aranyt, Kalánt és Dévát, akik létező mitológiai alakok, már az előző pontban bemutattam, ma pedig elhoztam a maradék négyet, azokat is, akiket csak én találtam ki.
Désről nem mondhatok sokat, hacsak azt nem, hogy míg állítólag Déva neve a devi=ördögi szóból származik, addig Désé a Déesből, ami pedig a deus=isteni szóból ered. Míg Déva várát néhány legenda nehezen épülőnek és gonosz erőkkel birtokoltnak gondolta, addig Dés/Dées vára Ipolyi mitológiás könyve szerint úgy kapta a nevét, hogy „Árpád és a magyar tábor mindenféle isteneket nagy kiáltásokkal és ordítozással segítségül hívának, napestig könyörgéssel és áldozatokkal kérve, hogy Pannóniát, Attila atyjuk földét az istenek újólag a magyaroknak lakóföldül adnák” és mikor a szászok által lakott településre tértek, akik deákul (latinul) Deusnak nevezték istenüket, egyszerűen nem ellenkeztek a helyi isten ellen, őt is szólongatni kezdték kiáltozásaikkal. Aki olvasta a Perkákat, eldöntheti, hogy van-e Déva és Dés nevének alapja…
Torjáról szintén nincs tündéri történet, csupán annyi, hogy az erdélyi mondák szerint feltétlenül tündér lakta váraknak kell tekinteni az alábbi hetet: „az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai, s hetedikül talán a deésit”. Nos, a Kecske és a Torja név kivételével a többi már foglalt volt, így viszonylag könnyű volt a választás.
Szinér nevét azért választottam, mert olyan helyet kerestem, ami közel esik a többi tündéri helyszínhez Erdélyben, illetve azért, mert ha két betűt megcserélünk benne, szirént kapunk.
Harkáról viszont van történet, méghozzá az, hogy egy öreg boszorkány nevelte (itt is megfigyelhető a tündérek és a boszorkányok keveredése a magyar hitvilágban), egy ördög pedig egyszer meglátta és magáénak akarta a szépsége miatt. Addig-addig erősködött, fenyegetőzött, hogy végül már Harka és a banya is nagyon megijedt, és azt találták ki, hogy alkut ajánlanak az ördögnek: övé lesz a lány, ha egyetlen éjszaka alatt, kakasszóig felszántja a köves, terméketlen Harsányi-hegyet (ez kivételesen nem erdélyi legenda, hanem villányi). Az ördögnek tetszett az ajánlat, amint besötétedett, tizenhárom pokolbéli tüzes kecskét fogott az eke elé, megsuhogtatta ostorát, s egyik barázda fordult a másikra. Vígan ment a munka és gyorsan, mint a gondolat. Éjféltájt a boszorkány már komolyan aggódni kezdett, hogy az ördög időben végezni fog. Támadt egy ötlete, kirohant a tyúkólba, nekiállt kukorékolni, felverte az összes szomszéd kakast is. Már csak egyetlen barázda volt hátra az ördögnek, de hirtelen a falu összes kakasa hajnalt kukorékolt, amire ő rettentő haragra gerjedt, fogta az ekét, megpörgette, elhajította. Beremendnél esett le, s amint földet ért, heggyé változott. Az ördög mérgében visszafutott a pokolba, bocskorából mindenütt hullott a göröngy, a föld. Ebből keletkezett az a dombsor, amely a Harsányi-hegyet összeköti a Tenkes-heggyel. És ahol az ördög dobbantott egy nagyot és pokolra szállt, ott buggyant ki a földből a kénes harkányi melegforrás vize.
Csináltam egy térképet, amin, ha sikerült mindenkit felidéznem emlékezetből, feltüntettem azokat az illangókat és egyéb lényeket, akik szerepelnek az Illangókban és a Perkákban, de valódi monda is létezik róluk, és ezért létező helyekhez kötődnek:
21.
Az illangók világa a monda szerint csak kivételes és kiválasztott hősök számára elérhető, de nekik sem egyszerű oda eljutni. A hetes szám nem csak a népmesékben, de már a mondákban is előfordul a tündérek kapcsán, otthonuk hétvilágon, hét tengeren, hetedhét országon túli változóhely, változóvár, ahová csak bűvvel lehet odaérni, s a megpróbáltatások közben az ember nem csak az életét, de az otthoni, emberi időnek az elvesztését is kockáztatja. Egyes elbeszélések szerint a tündérek világának bejáratát úgy lehet meglelni, hogy átkelünk egy réz, egy ezüst és egy arany erdőn is, amely legendát a Perkákban a fények víz alatti játékával próbáltam egy kicsikét megjeleníteni. A magyar néphit szerint viszont a tündéreknek földi szálláshelyeik is voltak, ezek közül a legismertebb Erdély volt, amit a hét vár, illetve a hét erdő földjeként is neveztek. Itt a mai napig vannak olyan helyiségnevek, amelyek tündérek és más lények jelenlétére utalnak, például Tündérvölgy, Tündér-hegy, Pokolsár, Banya-tető, Ördögárok, Óriás-hegy, Ördög-tető, Boszorkány láb, Ijesztő-bükk, Poklosüllő, Poklos-patak, Ördöglik-tető, Ördög-árok, Romlás-szikla, Sárkányok-kertje, Bálványosváralja, Csudálókő, Pogányvár. Illetve tündérek nevét viselő várak és más helyek is akadnak, például ilyen Székelydálya, Ramocsa-mező, Ramocsa-domb, Klára-kútja, Firtosváralja, Firtos-patak, Rapsóné várhegye, Tartodvára, Tartod-patak, Déva vára vagy Backavár.
Ezek közül a helyek közül Déva vára állítólag hétévente, a Mezőbánd mellett Pogányvár pedig kilenc évente saját tündére által látogatott, s ilyenkor a szerencsések kincsekhez is juthatnak általuk. Nem követendő példa az 1800-as években az erdőben élő öreg remete, aki Rabsonné elveszett kincsét kutatta egész életében, és keresztül-kasul felásta az egész hegyet, sikertelenül.
„Ezen sziklában van egy bolond kincskeresőnek lakbarlangja: egy szoba nagyságú üreg. Ott van sziklába vésett ágya, kemenczéje; ott vannak szerszámai, melyekkel ő már évtizedek óta fúrja, vájkálja a hegynek tömör trachyt szikláit; már évtizedek óta lakik ott, már két bányaüreget (mert bányász volt) vitt be a vár alá; egyik már 30 öl hosszú alagút, mert ő a vár közép pontján levő (hol mély üreg van) kút alá akar ásni, hol eltemetve lennének Rabsonné roppant kincsei; az ő s a nép hite szerént: szekérkötő rúd (minővel a szénát szekéren leszorítják) nagyságú aranyrudak; roppant arany-oroszlányok, kárbunkulus szemekkel; arany-kotló fiaival; nagy arany-hordók tele arany pénzzel; az ezen roppant kincset befogadó pincze pedig, három arany lánczon csüngő, fő-nagyságú, szintén háromszögű, gyémánt által van megvilágítva. Ezen regés kincsnek feltalálására vágyakodik a szegény öreg, s bár jó módú gazda volt, majd mindenét elaknázta e kincskeresésbe; s bár elszegényedett, elöregedett de a feltalálás reményével még most sem hagy fel: hanem egész nyáron át a szikla üregben lakva, éhezve, nélkülözve, embert kerülve féltékenyen fúrja, faragja a hegyet; s midőn ő bozontos fehér szakállával, halvány arczával kiemelkedik onnan a föld kebléből, azt hinné az ember, hogy valami szellem, őre e roppant kincseknek, s félénk előítéletes ember könnyen megrémülhetne e túlviláginak tetsző lénytől.” (Orbán Balázs: A székelyföld leírása)
22.
Mivel az Illangók-trilógia zárókötete, az Ordasok még nem jelent meg (és nincs is kész), a benne esetlegesen felbukkanó lényekről egyelőre nem teszek közzé semmit. Helyette elmesélem, hogy terveim szerint itt is lesznek fejezet-címek, amiket az első kötetben nagyon szeretettek, és ami a második kötetből kimaradt. Az Illangókban az egyes fejezetek címe mindig annak a szereplőnek a neve volt, akiről az adott fejezetben sokat megtudhattatok. A Perkákban ugyanúgy tizenkét fejezet van, mint az Illangókban, itt az egyes fejezetek címeként az egyes uralkodók neveit akartam adni, ugyanis az eredeti verzióban ők is tizenketten voltak. Aztán a szerkesztés során egyszerűsítettünk picit a könyv szerkezetén, öt uralkodót egyszerűen elveszejtettünk, így a fejezetcímek is kiestek. Szeretném, ha a harmakik kötetben ez az elem viszont újra visszatérne, mintegy keretet adva az első kötettel, és ezúttal az egykori pogány hónapok nevével szeretnék játszani, amelyek természetesen valamilyen formában mutatnák a cselekmény alakulását is: Fergeteg, Jégbontó, Kikelet, Szelek, Ígéret, Napisten, Áldás, Kisasszony, Földanya, Magvető, Enyészet, Álom.
23.
Bár a trilógia fantasy, mégis szinte minden olyan eleme, ami nem a Pokolsárban játszódik, köthető valami valóságoshoz a saját életemből. Vannak elveszett rokonaim, akikről évtizedek óta nem hallottam, apai oldalon pedig egy erdélyi ág, akiket csak a nagymamámtól kapott családfából ismerek. Igen, bizony, a bizonyos kézzel rajzolt, falevél formákból álló családfából, amiben a felmenők között Forrás Mihály és Apollónia neve is szerepel. Az igazi Macskarév, mármint az épület, amiről Polli néni vadászkasélyát mintáztam, a valóságban is létezik, Ugron-villa a neve, csak éppen nem Erdélyben van: itt töltöttem gyerekkorom nyarait, Tatán, az Öreg-tó partján. Pont vele szemben áll az a roskadozó lovarda, ahol lovagolni tanultam, természetesen egy ugyancsak Misi nevű fiútól. A sors furcsa játéka, hogy amikor a könyvet írtam, eszembe sem jutott elköltözni Budapestről, néhány éve azonban mégis itt lakom Tatán, nem messze a regényemben szereplő épületektől, amik előtt minden nap elsétálok. Az én igazi Macskarévemből több fényképet is megnézhettek a róla szóló Facebook albumomban.
24.
Novák Vica Minka-meséinek harmadik kötete a Szélvész és a családfa. Erre a könyvre igazából elképesztő büszke vagyok, ugyanis ez egy Illangók fan fic. (Vica küzd, hogy canon, de erről még nem egyeztünk meg.)
A Minka-mesékben Minka kísérője egy szelek hátán járó kisfiú, akiről már az első kötetben kiderült, hogy nincsenek szülei. Minden olvasónak összeszorult érte a szíve, hogy az embereknek nem kellő, eldobott holmik világában él, saját véleménye szerint, mert a szüleinek bizonyára nem volt rá szüksége. Az olvasók nyomására Vica kénytelen volt megírni Szélvész saját kötetét, amiben igenis megtalálja a boldogságát, mert annyira megérdemli! Figyelem, innentől kezdve mindenféle spoilerek következnek!
Azért merek itt titkokat kifecsegni egyébként, mert Vicával volt erről egy online beszélgetésünk még régebben (megnézhető itt, a Facebook oldalamon), amiben felolvasott nekem egy részt az Illangókból. Azt a részt, amikor a főszereplő négyes Cenk óriásnál jár, és kénytelenek szembesülni az igaz vágyaikkal… Az illangókról tudjuk, hogy a testükben fény van és nincsenek gyerekeik, de Tartod a vágyaiban mégis vérzett, amikor megvágta magát, mintha ember lett volna és volt vele egy kisfiú is. Különös, nem?
Hát, Vicának nem, ő arra gondolt, hogy ha Szélvész puszta vágyakból született, egyszerűen kipattanhatott a szülei fejéből egy elvarázsolt helyen.
A könyv arról szól, hogy Szélvész vajon megtalálja-e ezeket a furcsa szülőket, akik talán nem is tudnak a létezéséről. Az útja során természetesen Minka segíti, akit Szélvész is végig kísért korábbi kalandjain, de azt még elárulom, hogy felbukkan az Illangókból még egy szereplő a gyerekek közelében, méghozzá szélkötő Kalamona, a sárkány.
25.
Még nem esett szó a könyvek ruhájáról, pedig sokak szerint ez ugyanolyan fontos, mint a tartalom, elvégre ez ragadja meg az olvasók figyelmét a polcon. Az Illangók megjelenése előtt sajnos sikertelenül zárult a borítótervező pályázatom, vagyis a kiadó hiába nézte át az összes tervet, úgy érezte, egyik sem tükrözi igazán a történetet, nem talált közöttük olyat, amit kabátként a regényre adna. Ezért aztán belső grafikus készítette el a végső dizájnt, a Perkák köntöse pedig már automatikusan hozzá került, nem is hirdettem pályázatot. Megmondom őszintén, míg a könyv borítójának alsó felét, a rajzot a kastélyról már az első percben imádtam, a fiúk nagyon máshogy néztek ki a képen, mint ahogyan az én fejemben éltek. (Ehhez az is hozzájárulhat, hogy eredetileg idősebbek voltak, csak a VP sorozatba soroláskor visszafiatalítottuk őket – viszont az én fejemben nyilván nem változott róluk a kép.) Később annyit láttam a borítót, hogy nagyon megszerettem őket, annyira, hogy most már ők vannak a fejemben, ha a folytatáson gondolkodom. Függetlenül attól, hogy valakinek tetszenek-e vagy sem (a többségnek egyébként nagyon is, de néhányak szerint túlságosan szépfiúsak), a grafikus részéről nagyon jó választásnak bizonyultak, merthogy (dobpergés) a Markot és Patricket alakító modell természetesen nem egy ikerpár, hanem egyetlen személy – akinek viszont rendkívül sok arca van, és szuperül tud megújulni. Így történhetett, hogy vérre menő viták folytak az olvasók körében arról, hogy a bal vagy a jobb oldali fiú Mark illetve Patrick, valamint, hogy elég sok levelet kaptam, amiben arról érdeklődtetek, hogy mit lehet tudni a modellről. Én annyit tudtam kinyomozni róla, hogy egy belorusz fotómodell, akinek megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az ügynökségével is, de sajnos soha nem válaszoltak a levelemre.
Mark-Patrick további érdekessége, hogy két francia könyv címlapján is szerepel, valamint majdnem szerepelt Róbert Katalin: Szívből, színből igazán (Az új kiadás címe: Válassz engem!) illetve Rácz-Stefán Tibor: Túl szép című könyvének borítóján. A magyar könyvekhez csak borítóterv készült vele, végül más ruhát kaptak, így kerülhetett rá a srác az Illangók és a Perkák fedelére is.
Látjátok? Tényleg sok arca van. Aki szeretné még tovább nézegetni, van egy csomó képe itt.
A Perkák címlapján Tartodot alakító modellről jóval kevesebb képet találtam, mint a fiúról, tulajdonképpen ez az összes, ami alapján ő egy egyszeri hajmodellnek tűnik. Nyilván azt a képet választottuk róla, ahol a legkevésbé látszik a tupír és a volumen, mert Tartod le is törné a kezét a fodrásznak, ha ilyen baromságokkal fárasztaná…
Mivel a könyv már a tiétek, nem az enyém, az én véleményem ugyanolyan szubjektív, egy a sok közül, mint bárki másé, de azért elárulom: szerintem az első köteten a bal oldali fiú, a pulcsis, kicsit hamisan csillogó szemű Patrick, a jobb oldali, jólfésült, zakós pedig Mark. Ami nekem kifejezetten tetszik, hogy a Perkák köteten egy későbbi kép szerepelhet a modellről, mert mintha valamelyest megemberesedett volna az arca. Mivel a Perkák cselekménye fél évvel játszódik az első kötet után (amely időszakot Patrick eléggé meg is szenvedett), valamint időben egy teljes évet ölel fel, én szeretem, hogy picit megváltozva került Tartod mellé.
26.
Ha az Illangók és a Perkák filmek volnának, ez lenne a két rész zenéje. Nagyon köszönöm a molyos olvasóknak, akik felhívták rá a figyelmemet és elküldték nekem ezeket a dalokat!
Illangók (Keane – Somewhere Only We Know):
Perkák (Adam Lambert – Whataya Want From Me):
27.
A korábbi pontokban bemutatott mondák és mondai lények mellett szereplő fotók nagy részét a Pinterestről szedtem le. Aki egyben is szeretné látni a lényeket, amelyek inspiráltak, esetleg átnézni az egyes fotók eredetét, az tekintse meg az Illangók-Perkák-Ordasok számára létrehozott Pinterest albumomat itt. A Perkák megjelenése előtt nem nagyon reklámoztam ezt a gyűjtésemet, mert ide az első pillanattól kezdve vegyesen teszek fel képeket mindhárom kötetre vonatkozólag, és akadtak olyanok is, amiket pedig töröltem, mert végül nem használtam. De úgy érzem, most már elég idő telt el a két kötet megjelenése óta, illetve ideje, hogy kapjatok egy kis teasert a záró részből is. Igyekszem vele elkészülni, ígérem!